1974. február 18-án jelent meg a KISS együttes első stúdió albuma, amely az első mérföldkőül szolgál a zenekar világsikeréhez, annak a divat eszközével történő meghódításához vezető úton.
Amit a zenekar ma sokak szemében képvisel, nem más mint a showmanship tetőfoka, a giccs netovábbja és a nyálas rockzene éllovassága – ezek a meglátások véleményem szerint többnyire megalapozottak is, elég egy kósza pillantást vetni arra az üzleti birodalomra amelyet a KISS ötven éves pályafutása alatt gondosan kiépített, és láthatjuk, ezekre a „hírnév-technikai eszközökre” szükségük is van. A tizedik Farewell turnéjuk után pedig végképp, ha a kiépített imidzsüket szeretnék megőrizni.
Ezek alapján azt kellene mondanunk, a KISS pusztán egy látványzenekar, múzeumi rock & roll legendákkal a színpadon, és mindez akár igaz is lehetne, hisz ha bármely másik albumuk évfordulója lenne, nem érezném létjogosultságát annak, hogy cikket írjak róla. Azonban az első alkalmakban mindig van valami különleges, valószínűleg többszáz nő után még Gene Simmons is emlékszik az elsőre, ezért szeretnék most én is emlékezni az első nekifutásukra a zenei világban.
Ha van kifejezés ami a legtöbb KISS albumról elmondható, hát az nem a kreativitás. Elő-elő fordulnak jó dalok a későbbi karrierjük során, az idő múlásával exponenciálisan csökkenő mértékben ugyan, de fellelhetőek, hisz legismertebb slágereik is később keletkeztek. Az első, ötletesen: „KISS” című albumuk viszont messze a legkreatívabb, annak ellenére is, hogy a dalszövegek már itt kezdték felvetni a később is jellemző témákat. Zeneileg arra az időszakra datálható, mielőtt még a basszusgitáros elfelejtett volna a saját hangszerén játszani, az albumon hallható játékáról elmondható ugyanis, hogy sokezreket inspirált arra, hogy felvegyék ezt a hangszert, és ugyanez elmondható a hangzásviláguk fő esszenciájáról is: Ace Frehley-ről, aki nélkül a későbbiekben sokak szerint nem is volt már KISS, és tényszerűen kijelenthető, hogy helyenként botladozó, dirty gitárjátékával megteremti az albumnak azt a nyers, azt az esszenciális atmoszféráját, amely 50 év távlatából, a jelenlegi tények ismeretében visszatekintve rá, olyan nagynak és legendásnak hat.
Ha csak pár dalt kellene kiemelnem az albumról, ezek a Strutter, a Deuce, a 100,000 Years és a Black Diamond lennének, ugyanis az ezekben fellelhető dalszerzői munka a későbbi pályájukhoz képest a fellegek feletti magasságokban van, de mindemellett egyszerűek és nagyszerűek. Alkotói mélypontjaikra való tekintettel, bennem kicsit úgy él ez, és még talán a Destroyer című albumuk, mintha egy teljesen másik zenekartól származnának, a tudat így sokkal kellemesebb is, ha elringatja magát benne az ember.
Van-e értelme 2024-ben a KISS-ről beszélni, esetleg a KISS-t hallgatni?
Azt gondolom, zenetörténeti jelentősége és üzleti nagysága miatt igenis van, ugyanis az általuk gondosan kijárt út, pénzügyi szempontból egy sikertörténet, azonban zeneileg érdemes inkább más koordinátákat beütni. Kezdeti dalaik azonban dallamosak, fülbemászóak, ha időutazásra vágyik az ember, vagy felfrissülést kíván a modern zene világában, ajánlott meghallgatni többek közt a KISS korai dalait is.
Szerző: Fonó Szabolcs
