Szimler Bálint első nagyjátékfilmje, a Fekete pont, valóságos hullámot indított el, nemcsak itthon, hanem nemzetközi porondon is. A film már most kultikus státuszt vívott ki magának: a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon három díjat is nyert, köztük a legjobb rendezőnek járót, és Magyarországon is rekordokat dönt. A Fekete pont nemcsak szórakoztat, hanem kínzóan mélyen az arcunkba tolja a valóságot: egy rendszert, amely sokunk számára nyomasztóan ismerős. De vajon meddig tűrjük még?
A film, ami nem enged el
Már az első pillanattól fogva érezzük, hogy a Fekete pont valami különlegeset nyújt. Szimler alkotása nem egyszerűen egy oktatási rendszer hibáira mutat rá, hanem sokkal mélyebbre ás: egy olyan társadalmi és pszichológiai hálóra, ami mindannyiunkat fojtogat. A film kényelmetlenül ismerős helyzetek sorát tárja elénk: kiégett tanárok, abszurd iskolai szabályok, tekintélyelvű vezetők, akik elnyomják azokat, akik másként gondolkodnak. Mindez nem csak egy iskolai történet, hanem mindennapi életünk kíméletlen tükre.
Miért nem állnak ki magukért a tanárok?
Ez az egyik legfájóbb kérdés, amelyet a film felvet. Szimler zseniálisan önti formába az elmúlt években sokszor hallott felvetést: miért nem képesek a tanárok összefogni és kiállni magukért? A válasz kegyetlen: a rendszer maga alakítja ki azt a légkört, ahol a konformizmus uralkodik. A tanári karban ábrázolt kontraszelekció, ahol a középszerűség érvényesül, ismerős lehet minden munkahelyről és közösségből. Az erősebb mindig legyűri a gyengébbet, és aki megpróbál kiemelkedni, azt kíméletlenül eltapossák.
Miért fáj ennyire ez a film?
A Fekete pont nem hagyja, hogy a néző kényelmesen hátradőljön. Szorongás, gyomorgörcs, ismerős fájdalom kíséri végig a filmet, miközben a szereplők szinte egy az egyben tükrözik a mindennapjainkat. Nem lehet elmenekülni a film által felvetett problémák elől, mert azok velünk élnek. Mészöly Anna zseniális alakítása, és a fiatal főszereplő, Paul Mátis lenyűgöző játéka tovább erősíti a hatást, amely a mozivászonról ránk zúdul.
Remény vagy kilátástalanság?
A film nem kínál könnyű megoldásokat. Szimler Bálint saját szavaival fogalmazva, arról szól, miért érezte úgy gyerekként, hogy el kellene menekülnie Magyarországról – és felnőttként is hasonló érzések gyötrik. A Fekete pont nemcsak kritika, hanem egy fájdalmas tükörkép is: egy generációs és társadalmi kudarc története, amely rávilágít arra, mennyire tehetetlenek vagyunk a rendszerekkel szemben.
De van-e kiút?
Talán mégis van egy halvány reménysugár. Szimler példája mutatja, hogy a tehetetlenséggel szemben az alkotás, a művészet az, amivel elmondhatjuk a világnak, hogy mi nem így akarunk élni. A film vége kilátástalanul sötét, de a valóságban, ahogyan Szimler is bizonyítja, a változás és az ellenállás lehetősége ott van mindannyiunk kezében – ha merjük megragadni.
