2024. március 14-én mutatták be a hazai mozik Hajdu Szabolcs Balázs Béla-díjas rendező legújabb filmjét, a Kálmán-napot, az Ernelláék Farkaséknál című alkotással kezdődő trilógia második részét. Bár a történetbéli névnapi ünnepség – a Kálmán-nap – kissé félresiklott (értsd: nem is nagyon sikerülhetne rosszabbul), a film megjelenése és bemutatása a magyar független film pirosbetűs ünnepe.
2016-ban Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmje kis költségvetésből készült, ám annál nagyobb sikert aratott – nemzetközi szinteken is. Nem csak az 51. Karlovy Vary Filmfesztivál nagydíját, a legjobb filmnek járó Kristályglóbuszt kapta meg, de Hajdut választották a legjobb színésznek is. A kis költségvetésből készült kamaradráma, melyet a rendező lakásán vettek fel látszólag két, az évek alatt egymástól eltávolodott nővér és családjaik találkozását mutatja be, ennél azonban a valóságban sokkal mélyebbre megy. A film fő konfliktusai a gyermekvállalás körül forognak, szó esik azonban – kendőzetlen őszinteséggel – gyermekkori traumákról és párkapcsolati problémákról is.
A most megjelent Kálmán-nap, bár a trilógia része, nem az Ernelláék folytatása – ahogy nem lesz az a harmadik film, az Egy százalék indián sem, melyet elődjeihez hasonlóan színházban már megismerhetett a közönség – jelenleg is látható -, mozikba pedig a tervek szerint idén ősszel kerül. A most megjelent filmben a 2016-ban bemutatott nagy előd egyetlen karaktere sem köszön vissza, kapunk azonban helyettük más, hasonlóan izgalmas, mégis hétköznapi karaktereket és más, hasonlóan mindennapi, olykor meghökkentően ismerős problémákat – abban ugyanis nagyon hasonlít a két mozi, hogy a történetek az ember szintjén maradnak, ettől nagyon maiak (nagyon bármikoriak), és nagyon könnyű velük azonosulni.
A történet szerint Kálmánhoz (Hajdu Szabolcs) és Olgához (Tóth Orsi) vendégségbe érkezik Levente és Zita (Szabó Domokos és Földeáki Nóra), hogy a két negyvenes páros együtt ülje meg a Kálmán-napot. A házigazda tiszteletére szerveződött névnapi ünneplés azonban kissé félresiklik, az egyre sűrűsödő – természetesen kizárólag pálinkával történő – koccintások mentén ugyanis gyorsan felsejlenek a már nehezen titkolható párkapcsolati nehézségek – mindkét pár esetében.
Míg az Ernelláék Farkaséknál-ban a konfliktusok elsősorban a gyermeknevelés körül forogtak, addig a Kálmán-napban a párkapcsolati problémákat helyezi előtérbe, az intimitás és a szexualitás hiányából fakadó feszültségek és az ezekhez kapcsolódó morális dilemmák – például a félrelépés kérdésköre – kerülnek a középpontba. És az Ernelláékhoz hasonlóan a Kálmán-napból sem hiányzik az őszinteség: sőt, ha lehetséges, az alkotók a második film esetében emelték a tétet.
Egyfelől ezúttal 71 peren keresztül csupa felnőtt beszélgetett meglehetősen intim dolgokról, gyermekek jelenléte nélkül, ez önmagában implikál egyfajta kendőzetlenséget. Másfelől a karakterek a valószínűsíthető alkotói szándékot tekintve sem tudtak igazán elfutni a nézők elől. Az első pillanattól kezdve hozza egymáshoz a két felet – a nézőt és a szereplőt – olykor kínosan közel a húsbavágóan valóságos dialógusokból álló szövegkönyv, és a kiváló színészgárda teljesen manírmentes játéka – vagy inkább: jelenléte. A premier előtti vetítést követő kérdezz-felelek során Szabó Domokos azt mesélte, a gyermekei az egyik jelenet kapcsán megjegyezték, hogy teljesen úgy viselkedik, mint a vasárnapi ebédek közben (hozzátéve, hogy nem biztos benne, hogy ezt bóknak szánták – én azonban, látva a filmet, ebben teljesen biztos vagyok).
Mindezt mesterien fokozza a helyszín, valamint Bántó Csaba – a helyszín adottságaihoz alakított – kiváló operatőri munkája. A Kálmán-napot nem a rendező kissé labirintus-szerű lakásában forgatták, hanem egy nagy térben, egy látszólag meleg, családias házban, ahol látszólag minden rendben van – de mégsem érzed a valódi boldogságot (ez néhány ponton mintha némi thriller-hangulatot is kölcsönözne a történetnek). Az egybenyitott tér eredménye, hogy a karakterek nem igazán tudnak elbújni a néző fürkésző tekintete elől – hacsak ki nem sétálnak időről-időre a mosdóhoz hasonló képen kívüli terekbe házból, vagy éppen a természetbe -, aki – ezt a hosszú kamera-beállítások nagyon jól húzzák alá – mintegy mozdulatlanul ül velük és kíséri figyelemmel az eseményeket.
A Kálmán-nap egy nagyon őszinte, humorral sűrűn átszőtt kamaradráma, ami – bár ezúttal színpad helyett a filmvásznon elevenedik meg a történet – minden szinten élő. Élnek a párbeszédek, a karakterek, és él a közönség is filmmel. A megcsaláshoz, elhidegüléshez, magányhoz hasonló, nehéz témák, és az erős, szinte tapintható feszültség ellenére – talán épp a sok magyar vonatkozású, kollektív értelemben véve önreflexív kiszólás és ismerős motívum miatt – a néző képes nevetni: a karaktereken, saját magán, vagy épp azon az emléken, amit a látottak felidéztek benne.
Számomra a fentiek mellett ebben rejlik a Kálmán-nap igazi zsenialitása: kiválóan mutatja be, hogy mennyi fájdalmat képesek okoznak az egyes embert érintő, talán apróságnak tűnő gondok, de arra is, hogyan oldódnak fel ezek az olykor súlyos, a legtöbbünk számára nem ismeretlen problémák a humorban (és persze némi pálinkában).
Egy hozzászólás