2024 szerencsés év azok számára, akik figyelemmel kísérik Hajdu Szabolcs és a Látókép Ensemble munkásságát. Miközben a hazai mozik március elején bemutatták a csapat legújabb filmjét, az Ernelláék Farkaséknál című díjnyertes alkotással induló trilógia második részét, a Kálmán-napot, év végén a tervek szerint bemutatásra kerül a „záróakkord”, az Egy százalék indián filmváltozata is. Hajdu Szabolcs színész-rendezővel beszélgettünk a Kálmán-napról, a hiteles színészi játékról, a csapatmunka szerepéről az alkotói folyamatokban, és arról is, mitől tűnik egyenesen félelmetesnek az Egy százalék indián év végi bemutatása még úgy is, hogy színházban jelenleg is játsszák.
A Kálmán-nap elég univerzális témákat boncolgat, miközben sok benne a magyar vonatkozású, kissé önreflexív kiszólás, a hazai nézőközönség pedig, úgy tűnik, ezekre nagyon élénken reagál, szinte együtt él a filmmel. Az Ernelláék zajos nemzetközi sikere felmerül bennem a kérdés: tud ez ebben a formában külföldön is ennyire működni?
Hajdu Szabolcs: Az az érdekes, hogy többnyire ugyanaz a reakció külföldön, mint itthon: a nyugati világban és a nyugati kultúrákban – és ebből a szempontból ide sorolnám a fejlett távol-keleti országokat is, mint például Dél-Korea, vagy Japán – nagyjából ugyanúgy reagálnak az emberek, mint a magyar közönség. Talán mindössze néhány olyan poén van, ami tényleg csak itthon érvényes, így kevésbé-, vagy egyáltalán nem megy át, de minden máshoz tudnak kapcsolódni, hiszen országhatároktól függetlenül elég hasonlóan éljük az életünket, legalábbis ami a párkapcsolatainkat illeti. Ugyanazok a típusú viták fordulnak elő, és hasonló kérdések merülnek fel…
Érdekes, mert a megjelenés előtt én például azt gondoltam, hogy ebből a szempontból a színházi előadások és a film között lesz inkább nagy eltérés, elsősorban azért, mert filmen nem tudunk mindent mutatni, és így a filmes közönség lemarad olyan dolgokról, amiket egyébként színházban láthatna, felfedezhetne magának…
Annyiszor játszottuk ezt az előadást, hogy egy zeneműhöz hasonlóan szinte a „fülünkben van”, hogy melyik mondatot követi egy röhögés, vagy épp egy nagyobb elcsendesedés – és a vetítések során nem igazán hallok eltérést. Tehát – bármilyen meglepően hangzik – filmen alapvetően egy az egyben ott jönnek a poénok, ahol a színházban, külföldön pedig ugyanúgy ülnek, mint itthon, Magyarországon.
Honnan indul, hogyan születik meg egy ilyen, később sokak számára ismerősen csengő történet? Ez egy one-man-show?
Hajdu Szabolcs: Alapvetően ezt a valószerű, és közben nyilván nagyon is fiktív univerzumot a csapattal közösen alkottuk és alkotjuk meg: minden belőlük indul, soha nem tudom előre, hogy mit fogunk csinálni. Közösen keressük meg azt a témát, amit hitelesen és élvezettel tudunk együtt elmesélni, a metszéspontokat, azt a tudás-és tapasztalat-anyagot, amit ehhez fel tudunk használni. Amikor a közös munka eredményeként kialakul, milyen irányból indulunk és mire megy ki tulajdonképpen a játék: akkor kezdek el írni – de eddig a pontig nem egyedül jutok el.
Mire megy ki tulajdonképpen a játék? Mit akartok megmutatni?
Hajdu Szabolcs: Szándékosan kerüljük például az olyan nagy, absztrakt társadalmi témákat, amik látszólag mintha kitágítanák-, közben pedig valójában leszűkítik az értelmezést. Ha ezek az éppen divatos, aktuális témák bekúsznak a történetbe, elvonják az ember figyelmét arról, amit nekünk igazán dolgunk megmutatni: az életről. Mert erről kéne szóljon ez az egész, az életről, ezért keressük az általános emberit mindig, mindenben. Ha ezt elkezdjük bepiszkítani olyan témákkal, amik mérgezik a társadalmat, akkor elcsúszik a fókusz a lényegről, így ezeknek itt nincs helye. Azt gondolom, az ilyesmiknél sokkal komolyabb dolgokról beszélünk.
Azt mondod, ez a fiktív, mégis valószerű univerzum közös alkotómunka eredménye. Mégis te írtad, te rendezted, és az egyik főszereplőt is te játszod, így nem tudom megkerülni a kérdést: hol vagy te ebben a filmben?
Hajdu Szabolcs: Ez azért is egy nehéz kérdés, mert a véleményem nekem is gyakran változik, van, hogy ezt gondolom a dolgokról, és van, hogy épp másként látom őket… Nyilvánvalóan, mivel én beszéltetem ezeket a karaktereket, benne van a történetben az én érdeklődésem, az én ízlésem, a ritmusérzékem, de saját véleményt épp ezért nem szeretek az általam készített filmeken, színdarabokon keresztül direkt módon közölni. Arra mindig nagyon igyekszem figyelni, hogy amikor egy adott kérdést, témát boncolgatunk, azzal kapcsolatban többféle nézőpontot láttassunk.
Mivel ezekben a filmekben játszom is – jellemzően az antagonistát –, így nézőként talán könnyű összemosni, vagy összekeverni az általam alakított karakter véleményét az enyémmel, miközben az igazság az, hogy ha van személyes véleményem, azt inkább mindig különböző karakterekbe rejtem el: a legtöbb esetben több női karakterbe.
Szerintem mindig az a legcélravezetőbb, hogyha az ember az alkotás során inkább arra összpontosít, hogy a helyzetet mutassa be minél hitelesebben. Ha ugyanis a néző képes szemtanúvá válni – ez a rendezés szempontjából fontos kérdés, hiszen igazán bevonódni akkor tud, ha a színpadon, vagy a kamera előtt nem két színész beszélget, hanem két ember – akkor lehetővé válik számára, hogy benne fogalmazódjon meg egy saját vélemény a kérdés kapcsán. Mert azt, hogy tulajdonképpen mit jelent a történet, sokszor mi, alkotók sem tudjuk – sok kérdés felvetődik egy film, vagy színdarab során, de hogy mi a valódi jelentés a néző számára, hogy mit visz haza belőle, azt az Ő dolga és joga eldönteni.
Magadat rendezed, rendezted a darabban és a filmben is. Hogyan éred el egy ilyen esetben azt, hogy két ember – ne pedig két színész – beszélgessen akkor is, ha az egyikük épp te vagy?
Hajdu Szabolcs: Olykor én kapom rajta saját magam, hogy túlcirkalmazom, túljátszom a dolgokat, de a csapat is gondolkodás nélkül figyelmeztet, ha szükség van rá. Szerencsére mi nagyon régóta ismerjük egymást, több, mint 30 éve, összeszokott társaság vagyunk, így – bár technikailag én irányítom, én fogom össze az egészet – ők pontosan tudják, miről beszélünk, és mi a dolog tétje: az, hogy „igaz, vagy nem igaz”, hogy hihető, vagy nem hihető, amit a néző aznap este a színházban, vagy a moziban lát.
Ezt mindannyian pontosan érezzük, így addig gyakoroljuk, addig finomítjuk a dolgot, amíg nem tudjuk biztosan, hogy aki látja ezt, az elhiszi majd – és amíg mi magunk el nem hisszük.
A Kálmán-nap egy nagyon halk film, ami éppenséggel lehetne borzalmasan unalmas is, mert nincsenek benne nagy fordulatok, óriási kiborulások, nagyon csendesen zajlik minden. Ebben a szűk dinamikában kell érdekesen megszólaltatni a szereplőket, méghozzá úgy, hogy közben ne szerepeljünk, vagy próbáljuk szórakozatni a közönséget: hisz a csavar az egészben az, hogy ha jól csináljuk és fegyelmezetten állunk a kérdéshez, éppen a valóságosságától lesz az egész nagyon is szórakoztató.
Nem vagy hajlamos az ennyire nehéz témáknál elbújni a szerep mögé?
Hajdu Szabolcs: Egyáltalán nem. Valójában nem is a téma nehézségére figyelek, amikor játszom. Azt gondolom, egész egyszerűen őszintén kell jelen lenni és minden szinten vállalni a szerep minden kockázatát – függetlenül attól, hogy a történet éppen miről szól. Egyetlen dolog van, amire nagyon kell figyelnem, amikor túl személyes a téma: arra, hogy az alakítás ne legyen szentimentális, giccses, vagy didatikus pusztán azért, mert én ezt-, vagy egy hasonló helyzetet már átéltem, és bizonyos dolgok mondjuk magánemberként is okoztak már fájdalmat. A humor erre egy elég jó eszköz, szépen nyakon lehet vele csípni az önsajnáltatást.
Az Ernelláékhoz képest – ami elsősorban a gyerek-család kérdéskörét boncolgatja – a Kálmán-nap eggyel beljebb tekint azzal, hogy a párkapcsolatokat vizsgálja, az Egy százalék indián pedig még ennél is továbbmegy, egészen a transzgenerációs traumákig nyúl vissza. Mennyire lehet alkotóként biztonságosan beleengedni magad – szemtanúk, azaz nézők előtt – ennyire intim történetekbe?
Hajdu Szabolcs: Ez egyáltalán nem biztonságos dolog – sőt, alapvetően egy nagyon veszélyes játék. Az Egy százalék indiánnál kicsit azt is éreztem, hogy a sors engem megbüntet ezért – hogy „visszanyal a fagyi”. Érdekes tanulság volt, de nem mondom, hogy nem fogok még egyszer ilyet csinálni, hogy nem nyúlok újra ilyen mélyre, hiszen egész életemben ezt csináltam. Sosem tudtam úgy továbblépni – a saját életemben sem –, hogy egy-egy ponton ne foglaljam össze alkotóként a személyes tapasztalataimat, vagy a világnézetemet formáló impulzusokat. Én valahogy így oldom meg a saját ügyeimet is.
„Levezetésképp” tekintsünk kicsit előre. Az Egy százalék indián a tervek szerint az év végén kerül a mozikba. Korábban azt nyilatkoztad, hogy félsz bemutatni. Mivel színházban már egy ideje játsszátok, bennem óhatatlanul is megfogalmazódik a kérdés: miben más, mitől ijesztőbb egy ilyen történet bemutatása filmen?
Hajdu Szabolcs: A film végérvényes. Ott pont kerül mindenre – az Egy százalék indiánnál aztán különösen. Ez egy igazán súlyos darab, szerintem végignézni is nehéz, és filmen talán még nehezebb lesz, mert minden nagyon konkrét. Egyszerűen a vásznon minden végérvényes valósággá válik. A színház mégiscsak egy absztrakt tér: ott a díszlet, ami egy asztal és három szék, miközben filmen például egy rendes lakást látsz. Így van ez az Ernelláékban, vagy a Kálmán-napban is, de az Egy százalék indiánban annyival súlyosabb az egész sztori… Szinte félelmetes. És nagyon igaz, ettől pedig még nehezebb – és még félelmetesebb.
Hajdu Szabolcs (1972- ) Balázs Béla-díjas rendező, színész, író. Első nagyjátékfilmje a Macerás ügyek (2001) volt, öt évvel később pedig elkészítette a Fehér tenyér című alkotást. A kilencvenes évek eleje óta színészként is dolgozik, emellett színházakban is rendez. 2016-ban mutatták be Ernelláék Farkaséknál című, kis költségvetésből készült filmjét, amely zajos nemzetközi sikert aratott: elnyerte az 51. Karlovy Vary Filmfesztivál nagydíját, a legjobb filmnek járó Kristályglóbuszt, Szabolcs pedig megkapta a legjobb színésznek járó díjat is. 2024 márciusában megjelent, Kálmán-nap című filmje az Ernelláékkal kezdődő trilógia második része – a harmadik, egyben utolsó részt, az Egy százalék indiánt a tervek szerint 2024 őszén mutatják be a hazai mozik.
