Egyre több és több olyan munkáltatói vissza(nem)jelzésről lehet hallani, amely sok esetben kiveri a biztosítékot, amik már-már egészen felháborítóak. Miért indul hátrányból az, aki munkahelyet keres harmincévesen a megfelelő tapasztalat, tudás birtokában?

Szeretném Nektek bemutatni Anikót. Anikó idén tölti be a harmincadik életévét, nem tartozik a topmodellek közé, azonban tökéletesen beszél angolul, rendelkezik érettségivel és egy szakmával, diplomája azonban nincs, viszont hamar elsajátítja a dolgokat, igyekszik minél előbb felvenni a ritmust. Hogy ez miért érdekes? Nos azért, mert egy teljes éve folyamatosan keresi a következő munkahelyét. Igen, egy éve.

Megszámlálhatatlan önéletrajzot küldött be rengeteg céghez, néha-néha akad egy-egy, aki vissza jelez: “Köszönjük a jelentkezését, a megjelölt pozícióra már megtaláltuk a leendő kollégánkat!”. Egyetlen kezén megtudja számolni, hogy hányszor volt interjún, öt ujja még talán sok is lenne hozzá, olyan “sokszor” volt lehetősége személyes beszélgetésre.

Jelentkezett már takarítónőnek, gyári munkásnak, bolti eladónak, adminisztrátornak, sőt még udvari munkásnak is, rengeteg pozícióra benyújtotta a jelentkezését, de egyszerűen nem elég. Van valami, ami nincs meg benne, de egyszerűen nem tud rájönni, hogy mi lehet a probléma, ami megakadályozza őt abban, hogy végre eltudjon helyezkedni a munkaerőpiacon kívül.

Anikó szerint kettő dologból indul ki a sikertelensége: a kora, és hogy túl súlyos. Na már most az elsőn sajnos nem tud változtatni, nem tudja visszafordítani az idő múlását, ergo nem tud fiatalodni. Utóbbin tudna, és igenis dolgozik rajta, de valljunk be valamit, nem ettől kellene, hogy kelendő legyél. Sokszor tapasztaltam korábban én is, hogy előbb vesznek fel egy olyan jelentkezőt, akire “kellemesebb” ránézni, mint azt, aki kvalitásban pont megfelelne a pozícióra. Egyszerűen nem tartom fairnek, hogy valaki emiatt hátrányba kerüljön, ahogyan azt sem tartom szépnek, hogy vissza sem jeleznek egy-egy jelentkezés után.

Nincs HR-es tapasztalatom, nem tudom megmondani ennek vajon mi lehet az oka, azt viszont kitudom jelenteni, hogy ez a munkáltatóra nézve nem vet túl jó fényt, mert ez a viselkedés nagyon sok mindent elmond a cég moráljáról. Márpedig az, ahogyan kifelé kommunikálunk, az egyik legfontosabb dolog a megítélésünket tekintve, másként esélytelen, hogy bármiben is sikeresek legyünk.

Tekintsünk most el egy kicsit Anikótól, és vessünk egy pillantást a jelenlegi helyzetre. Anikóhoz hasonlóan rengetegen próbálnak munkát találni, vannak, akik sikeresek (és ennek nagyon örülünk!) és vannak, akik kevésbé, ahogy Anikó is. A 25 év alattiak SZJA kedvezménye vonzza a fiatalokat, nem számít, ha nincs tapasztalata, azok, akik e kor felett járnak már emiatt hátrányból indulnak, és brutálisan nehéz megállni a helyed, ha sehova sem kellesz. Minimum érettségi vagy szakmunkás bizonyítvány szükséges egy-egy pozíció betöltéséhez, de valahogy mindig az kerül elutasításra, aki valamelyikkel, vagy mindkettővel rendelkezik, természetesen a tisztelet kijár a kivételnek (és nekik is nagyon örülünk!)!

Vannak, akik válogatnak. Sokan megtehetik, mert épp olyan végzettség birtokában állnak, mások esetlegesen a fizetés számjegyeit veszik igénybe, ami teljesen érthető. Az is érthető, ha a munkáltató a lehető legjobb embert szeretné megtalálni a csapatba, az viszont már egyáltalán nem érthető, ha semmiféle visszajelzést nem kapnak azok, akik tényleg dolgozni szeretnének, akiknek mindennap egy küzdelem, egy mentális harc, hogy megkeresse a napi betevőt.

Sajnos ismerek olyan személyeket Anikón kívül, akik hasonló, vagy még rosszabb helyzetben vannak. Olyanok, akik munkát szeretnének, de nem találnak, a pénz fogy, válasz pedig sehonnan sem jön. Nem értem, hogy mi értelme van annak, hogy várakoztatják azokat, akik már így is szenvednek, akik nem napról napra élnek, hanem óráról órára, mert az elkeseredés szépen lassan felemészti őket. Nyilván nem azt mondom, hogy minden jelentkezőt fel kell venni, mert ez azért kivitelezhetetlen, de legalább tiszteljék meg a jelentkezőket egy visszajelzéssel, hogy a remény ne eméssze fel azokat, akiknek a célbaérés mindennél fontosabb.

Már pedig a cél mindennél fontosabb egy olyan helyzetben, ahol minden nappal egyre rövidebb az a bizonyos léc, és egyre nehezebb megoldást találni a fentmaradó napokra, amikor a pénz vészesen fogy, de lehetőség egy sincs. Pénz nélkül senki sem jut előre, enni valamit mégis csak kell, fizetni a számlákat a semmiből nem lehet. Azok, akik megfelelnének egy-egy pozícióra sokszor azért kapnak elutasítást, mert nem néznek ki jól, ebben is volt tapasztalatom.

Anikó mesélte, hogy egyszer egy állásinterjún ferde szemmel néztek rá a HR-es kollégák, amiért nem volt kellemes a megjelenése, pedig csinosan felöltözött, nem kirívóan és nem is slamposan jelent meg az előre egyeztetett állásinterjú időpontjára. A HR-es kollégák nem sokkal lehettek nála fiatalabbak, végig lekezelő hangnemben tették fel a kérdéseiket, miközben sok esetben végig sem hagyták mondani Anikó elkezdett mondatait. Itt természetesen kapott e-mailben választ, mi szerint az ő tulajdonságai nem felelnek meg a pozícióra, így sajnálják, de most nem rá esett a választásuk. Elvárás volt, hogy megfelelő kommunikációs képességek birtokában álljon, amit nem igazán tudott bizonyítani, hiszen nem mindig engedték befejezni a saját mondatát.

Elvárás volt még, hogy legyenek alapfokú számítógépes ismeretei, ez természetesen megduplázódik, hiszen kívülről, előröl-hátulról ismeri és tudja használni az Office programokat, és ismeri azt az ügyfélkezelői rendszert, amivel az említett HR-es kollégák is dolgoznak. Az e-mailt olvasva teljesen kétségbe esett, hogy mit rontott el, már megint. Mert ugye ilyenkor mindig az hibáztatja saját magát, akit nem vettek fel, hiszen „biztosan hiányzik valami belőle”, ami a felvételt nyert új kolléga már birtokában van. Mint kiderült a felvételt nyert kolléga fiatal volt, SZJA mentes, nincs 1-2 éves tapasztalata, mindezt Anikó egy ismerőse mesélte, aki abban az irodában járt nem sokkal az elutasító e-mail beérkezését követően. Borzalmas, amikor a küllem ma már fontosabb a kvalitásnál.

Cikkem megírásakor nem vezérelt semmilyen rossz indulat azok felé, akik sikeresen munkát találtak, ezúton szeretnék gratulálni nekik, és sok sikert is kívánok. Szintén nem bántani szerettem volna azokat, akik 25 év alattiak, hiszen számukra éppolyan fontos a megfelelő munkahely megtalálása, mint bárki másnak.

Véleményformálásomban azt szerettem volna kifejezni, megmutatni, elmondani, hogy a munkakeresésnek van egy sokkal, de sokkal sötétebb oldala is, ami sok esetben eltitkolva marad, mert például Anikó esetében is, kellemetlen érzés, nem beszélnek róla. Fiatal, hiszen harmincéves mindössze, de munkanélküliként éli meg mindennapjait, akit már a remény szépen lassan felemészt, mert egyre kilátástalanabbnak érzi a jövőt. Ha már most ennyire elutasítóak azokkal szemben, akik tényleg megfelelőek az adott pozícióra, mi lesz később, amikor rájönnek, hogy rossz döntést hoztak meg? Mert azt azért meg kell jegyeznem, ahol bántás ért, oda már vissza nem megyünk…

A remény szépen lassan elfogy, a munkanélküli napok pedig egyre inkább csak növekednek, a kettőnek pedig pont ellentétesnek kellene lennie. Bízom benne, hogy Anikó is hamar megtalálja a helyét, és ki tud lábalni abból a borzalmas helyzetből, amiben jelenleg van, hiszen nem csak az anyagi oldalát tekintve borzalmas ez a helyzet, de a lelki oldala sem épp napsütéses. Állandó reménykedés, folytonos optimizmus, majd aztán hirtelen kopp, és megint egy pofon, mert még csak válaszra sem méltatják.

Ez pedig elképesztően fárasztó, lelkileg, Nagyon, nagyon durván fárasztó.