Ahogy arról korábban hírt adtunk, Stohl András és Balsai Móni főszereplésével, valamint Bíró Bence friss fordításával mutatta be 2024. február 24-én a Centrál Színház Arthur Miller klasszikusát, Az ügynök halálát.
Arthur Miller utazó ügynöke, Willy Loman 1949 óta járja a világ színpadait – és sikere azóta töretlen. Története – a reménytelenségben is önmagunkra erőszakolt remény, és az egész életet fémjelző küzdelemben való elfáradás – nem véletlenül szólít meg évtizedek óta annyi nézőt: félelmetesen könnyű vele azonosulni. Alföldi Róbert rendezésében a Centrál Színház színpadán álló Willy látszólag ereje teljében lévő, középkorú férfi – ez azonban csupán a felszín. A másfél órás darab végére a néző átlát a mázon és szembesül a dermesztő valósággal.
A dermesztő valóság pedig pofonegyszerű – legalábbis annak tűnik: Willy egy középkorú férfi, aki elfáradt. Kiégett a siker – eredménytelen – hajszolásában, abban, hogy minduntalan nagyobb, jobb és szebb életet remél önmagának és a családjának is. És miközben Ő elfáradt a szélmalomharcban, amit az élettel vívott – elfáradt és kiégett az Ő küzdelmében felesége és két gyermeke is. Egy széthullófélben lévő családot és egy széthullófélben lévő elmét, emberi életet látunk a színpadon – mindezt csontig hatolóan fájdalmas színészi alakításokon keresztül.
Stohl András az első pillanattól az előadás tartóoszlopa, játékára kiválóan épülnek rá kollégái karakterei, zseniálisan teremtik meg együtt azt a nyomasztó – és ami talán még ennél is fontosabb: szívfacsaró – közeget, amiben a néző számára – bármilyen bizarr is leírni – logikusan követik egymást a tragikus események. Az Ő Willyje első ránézésre az abuzív apa, aki gyermekeiben – különösen elsőszülött fiában -, és talán a nézőben is ellenszenvet, sőt, megvetést kelt. A férfi, akit felesége körülrajong, de Ő fittyet sem hány rá. Ha a függöny az első tíz percet követően legördül, a néző valószínűleg nem sok együttérzést, vagy szimpátiát visz magával Willy karakterét illetően. Túlidealizálni a későbbiekben sem érdemes, mert – bár a kiváló rendezésnek és a a főszereplő tűpontos játékának köszönhetően fokozatosan belelátunk életébe és elméjébe is – bántalmazó mivoltát a külső körülmények nem legitimálhatják. A többletinformációk viszont segítenek megérteni, miként fordul ki egy ember magából olyan mértékben, hogy az élete már önmaga és a környezete számára is szenvedés.
Alföldi és Stohl nem először dolgoznak együtt, ez a mondhatni összeszokottság pedig most is kifizetődött. Ahogy Willy lába alól fokozatosan csúszik ki a talaj, fejében pedig egyre inkább összekeveredik a múlt, a jelen és a jövő, úgy válik Ő maga a néző szemében egyre inkább esendővé, története pedig egyre fájdalmasabbá. Miközben Ő maga nem érti, hogy mi történik vele, csak azt tudja, hogy nem akarja, hogy így legyen, addig a néző egyre inkább érti meg a saját és családja jobb sorsáért reménytelenül küzdő apa, kisember tragédiáját. Stohl kiválóan érzékelteti, hogyan és miért küzd Willy a valóság ellen – mert ha elfogadná a valóságot, ha nem a múltba és a jövőbe révedbe élne, akkor fel kéne tennie magának a kérdést: Hát ezért csináltam? Ezért?! Azért fizettem 25 évig a hitelem, hogy mire a házam végre tényleg az enyém lesz, üresen álljon és egyedül maradjak? Ezért, a semmiért hajszoltam a gyerekemet a teljesítési kényszerbe, az önmarcangolásba?
Balsai Móni Lindája a villámhárító-, vagy épp a híd férje és gyermekei között. Az „anyag”, ami összetartja a családot – vagy összetartaná, ha hallgatnának rá. Elképesztő érzékenységgel játssza a nőt, aki óvja-félti az őrület határán billegő férjét, és erején felül is szerető családi fészket szeretne a körülötte lévő romhalmazból teremteni. Megható, ahogy egyszerre küzd a verbálisan bántalmazó, elnyomó férje mellett és ellen: ahogy békésebb jövőt remél mindannyiuk számára és igyekszik megoldásokkal szolgálni egy olyan férfi mellett, aki tagadásba burkolózott és nem keres már megoldásokat, csak vakon, ész nélkül remél sikert, nagyszerű életet egy teljesen széthullott életben. Balsai Móni csendjei és puha, békítő szándékú megnyilvánulásai – valamint az, hogy ezeket rendre elnyomják a körülötte lévők – tökéletesen keretezik be és mutatják meg még élesebben a tébolyt, vagy ha úgy tetszik, a Loman család külön bejáratú poklát, amihez az út Willy jó szándékával van kikövezve.
Fehér Tibor (Biff Loman) és Szécsi Bence (Happy Loman), a Loman család gyermekei, kollégáikhoz hasonlóan elképesztő érzékenységgel nyúltak szerepeikhez. A két színész egészen kiváló munkája mellett a rendezés érdeme is, hogy kettejük dinamikájában mennyire pontosan érezhető a két karakter személyiségéből-, és apjukkal való eltérő viszonyukból fakadó éles kontraszt. Happy – testvéréhez hasonlóan – nyilvánvalóan érzékeli a családra nehezedő nyomást, ám nem Ő édesapja legnagyobb reménysége, így Willy mentális állapotának romlását inkább csupán aggodalommal követi figyelemmel, személyesen feltehetőleg nem érzi magát ezért felelősnek. Ezzel szemben Biff a Willy iránt érzett aggodalmon túl saját magán is nyomást érez, hiszen apja nagy reményeket fűzött, fűz hozzá, amiknek nem tudott megfelelni. Fehér Tibor alakítása szívszorító pontossággal adja át a gyermek szenvedését, aki úgy érzi, nem felelt meg a szülői elvárásnak, sőt, egész életében küzd azzal, hogy az apja olyannak akarja látni, aki valójában nem Ő. A darab egy katartikus pontján Ő maga szegezi apjának a kérdést: miért nem tudja elfogadni, hogy Ő egy senki?
A főszereplők mellett olyan nagyszerű színészeket láthatunk még az előadásban, mint Földes Eszter, Kocsis Pál, Puskás Dávid és László Zsolt (utóbbi végig felvételről), akik a tőlük megszokott profizmussal húzták alá karaktereiken keresztül Willy szenvedéstörténetének egyes pontjait: a munkahelyi megaláztatást, vagy a magánéleti megbicsaklást, a testvérhez képest történő alulteljesítést, amik kivétel nélkül mind a téboly felé taszítják a főhőst.
A színészek fantasztikus munkáját tökéletesen támogatta Kálmán Eszter egyszerű, de nagyon hatásos díszlete – amely bárhová is vitte a nézőt, nem tudott elszakadni a téboly „székhelyétől”, a családi háztól -, és Alföldi finom rendezése is, amely nem akart túllépni az egyén – így, önmagában is meglehetősen tragikus – történetén. Miller darabja a Centrál Színház színpadán 2024-ben úgy félelmetesen aktuális, hogy Alföldi Róbert nem akarta túlaktualizálni. Inkább hagyta hatni azt az erős és sajnos 1949 óta el nem évülő darabot, amely egy kisember szenvedését tárja a néző elé, aki – talán nem a legjobb módszerekkel, de – nem akar mást, csak rendezni saját és családja életét.
Egy hozzászólás