2024. február 24-én mutatta be a Centrál Színház Arthur Miller örökérvényű klasszikusát, Az ügynök halálát, Willy Loman utazó ügynök tragikus történetét. Egy olyan történetet, ami az első perctől kezdve kendőzetlen őszinteséggel mutatja be egy hétköznapi kisember szenvedéseit, és amely attól válik igazán megrendítővé, hogy tulajdonképpen bármelyikünk lehetne a főszereplője.
Az ezúttal Alföldi Róbert rendezésében színpadra kerülő Miller-darabban Willyt Stohl András alakítja. A bemutatót követően vele beszélgettünk szülő-gyermek kapcsolatokról, a darab terápia-szerűségéről, és a „játék nélküli színjátszásról”, amit a hitelesség érdekében ez a történetet megkövetel.
Az előadás azzal indul – in medias res –, hogy a néző Willyék lakásába és a téboly-szerű életükbe is rögtön belecsöppen. Arcpirító, de nagyon hatásos felütés, úgyhogy stílusosan én is rögtön a lényegre térnék. A te olvasatodban miben gyökerezik Willy tragédiája, mi volt az egész origója?
Szerintem a főbűn az a félrelépése Bostonban, és hogy erről Ők utána Biffel nem beszéltek. Talán, ha ott nem hazudik a saját fia szemébe, hanem kommunikálja felé ezt a dolgot, valahogyan szembenéz, szembenéznek a problémával, akkor lehet, hogy ez az egész tragédia nem történik meg. Hiszen innentől kezdve volt egy közös titkuk, volt köztük egy titok, ami miatt elmarta maga mellől a gyereket, miközben egyébként a szíve csücske volt… Tulajdonképpen ezért is kellett idővel elmennie otthonról Biffnek, és amikor időről időre visszatért, akárhányszor találkoztak, ez a titok kimondva-kimondatlanul mindig ott volt köztük. Sőt, idővel egyre súlyosabb lett, miközben Willy már az elromlott apa-fiú kapcsolat miatt is pipa volt magára, tehát ezek a dolgok egyre csak halmozódtak.
Te magad is édesapa vagy, így adja magát a kérdés, hogy mi az, amit ebbe a kapcsolatba, kapcsolati dinamikába a saját életedből bele tudtál forgatni?
Az egész életemet. Akár rögtön a szüleimmel, vagy az apámmal való kapcsolatomat is. Azért tartom igazán fontosnak ezt az előadást, mert a néző, aki beül megnézni, könnyen tud kapcsolódni: valakinek biztosan a lánya, vagy a fia Ő is, sőt – miután elsősorban felnőtt közönségről beszélünk – lehet, hogy gyermekei is vannak. Ebből fakadóan szerintem nagyon sok mindenki tud a darab bizonyos részeivel azonosulni.
Akár azért, mert látta, látja, ahogy a szülei nem azt az életet élik, amit reméltek magunknak; akár, mert tőle vártak el valamit, amit nem igazán tudott teljesíteni; vagy éppen Ő maga támaszt olyan elvárásokat a saját gyermekével szemben, amiket talán az előadás kapcsán átgondol.
Elindít benne egy gondolatmenetet azzal kapcsolatban, hogy vajon jól csinálja-e. Azt gondolom, ilyenkor az a veszélyes, ha az ember hárít: amikor az az automatikus válasz erre, hogy „hát, nálunk ilyen nincs… A szomszédban persze, ott van, azt látom, de mi azért tök jól csináljuk.” – miközben egyáltalán nem biztos, hogy ez tényleg így van.
Ha már szóba került az önreflexió, megfordítanám az előző kérdést: voltak olyan gondolatok, mozzanatok – akár a próbafolyamat során –, amik úgy érzed, alakítottak a saját szülői nézőpontodon?
Egy kicsit olyan a próbafolyamat, aztán maga az előadás is, mint egy terápia. Nagyon jól rávilágít arra, hogy a saját életünkkel hogyan mutatunk példát a gyerekeinknek. Hogy milyen fontos odafigyelni arra, hogy mit adunk magunkból, és így mit visz tovább a saját gyermekünk – mert mindenképpen továbbvisz valamit belőlünk. Én is látom saját magamon az apám mozdulatait, és ahogy öregszem, egyre több minden jön elő: észreveszem, hogy ugyanúgy fekszem a kanapén, vagy ülök a wc-n és nézem a lábfejemet, ami épp olyan, mint az övé.
Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit
Többször dolgoztatok már együtt Alföldi Róberttel, mondhatjuk, hogy összeszokott páros vagytok. Mégis biztos vagyok benne, hogy nincs két egyforma darab, már ami a közös munkát illeti. Hogyan zajlott ez a folyamat, mennyire tértek el az elképzeléseitek Willy karakterével kapcsolatban?
Mi Robival tényleg nagyon régóta dolgozunk együtt, több, mint harminc éve ismerjük egymást. Azt hiszem, mondhatom azt, hogy Ő az én rendezőm, én pedig az Ő színésze vagyok, bizonyos szempontból. Ez a mostani valahogy különösen áldott próbafolyamat volt, semmiféle konfliktusunk nem volt. Tényleg semmi. Sőt, nagyon kevés instrukciót adott, ami nála annak a jele, hogy azt látja, jó úton van valaki. A rendező általában a főszereplőjében szeretné saját magát megmutatni, ami ebben az esetben érdekes, mert állhatna Ő maga is a színpadon, hiszen színész, mégis valamiért az én alkatomat akarta ebben a szerepben látni. Ami nekem itt nagyon nagy tanulság volt, furcsa módon még így, 57 évesen is, az az, hogy nagyon egyenesen kellett fogalmazni.
A darab is szinte azonnal levetett mindenféle színjátszást – a szó jó és rossz értelmében is –, és Robi is igyekezett minden ilyesmit kiirtani, és elérni azt, hogy minél egyszerűbben játsszam. Pedig Willy nem egy egyszerű karakter. Nagyon nagy érzelmi kilengései vannak, de ezekből semmit nem lehet eljátszani: muszáj minden mögött ott állni, és minden mondatnál érteni, hogy éppen hol tart a karakter és honnan fogalmazza meg az adott gondolatot.
Ez nagyon nagy tanulság volt nekem, hogy az általános színészi „lötty”, ami sok szerep megformálásában segít, itt nem tudott segíteni. Sőt, ezeket tudatosan kellett visszafogni, és végig egy ilyen tudatos visszafogottsággal jelen lenni. Ha elkezdtem játszani, színészkedni, azt Robi azonnal jelezte, mert teljesen más irányba indult volna tőle az előadás.
Azt mondod, nagyon magadból kellett dolgoznod, és azt is említetted, hogy a próbafolyamat, és talán a darab is olyan számodra, mint egyfajta terápia. Mennyire nehéz ilyen esetekben az előadás végén letenni a karaktert?
Egyfelől mi színészként ehhez azért hozzá vagyunk szokva, tudjuk, hogy mit csinálunk. Másfelől, miután ez a darab végig nagyon tudatos játékot és fegyelmet igényel, ezért a taps alatt egészen könnyen kifújja az ember magából. Ami viszont nagyon érdekes, az az, hogy nem igazán volt olyan előadásom, ami kapcsán ennyiszer feltették volna ezt a kérdést, mint ebben az esetben.
Talán azért, mert ez a bőr alá megy. A próba alatt is a bőrünk alá ment, és az előadások alatt is a bőre alá megy a színésznek és a nézőnek is.
Nagyon gondolkodós az egész. Én magam is nagyon sokat agyalok a színpadon azon, hogy hogyan kéne továbbmenni – gyakorlatilag Willy is ebbe bolondul bele –, és szerintem maga a néző is aktívan gondolkodik azon, hogy mi lehetne, lehetett volna a megoldás, miközben talán erre lehet a legkevésbé rálátni. Fene tudja, hogy én vajon jól gondolom-e és a félrelépés miatt tört el valami, mert nem lehet ennyi ideig hazugságban élni, vagy egyszerűen ez a végkifejlet Willy esetében benne volt a pakliban… Nem tudom.
Nem csak gondolkodós a darab, de – és talán ezért a sok erre irányuló kérdés – nézőként könnyen behúz és nagyon nehezen enged el a történet. Érzékeled a színpadról azt az óriási hatást, amit a nézőre gyakoroltok?
Azt egyértelműen érzem, hogy ez hat. Talán nagyképűen hangzik, de a darab legelejétől kezdve, tehát egészen onnantól, hogy teljesen egyedül ülök a színpadon, úgy érzem – és itt megint visszatérek a színjátszás kérdéséhez –, hogy nincs arra szükség, hogy játsszak. Egyszerűen végig kell élnünk azt a másfél órát, a nézőkkel együtt. Ahogy telik az idő, egyre nagyobb lesz a feszültség – és a csend is. Nagyon régen nem hallottam színházban olyan csendet, mint itt, az utolsó monológ után.
Mert tényleg hat.
Jó érzés.
Talán épp azért szólít meg bárkit, amit te magad is megfogalmaztál: a nézők közül is mindenki valakinek a lánya, vagy a fia…
Egyrészt igen, másrészt azt gondolom azért is, mert nem könnyítem meg a néző dolgát azzal, hogy csak eljátszom azt, hogy dühös vagyok, vagy szenvedek. Sokkal inkább olyan, mintha kukkolna egy igazi családot. Mintha egy kulcslyukon keresztül néznél egy natúr borzalmat.
Fotó: Centrál Színház / Horváth Judit
Ez a „kukkolás” nagyon intim légkört teremt. El tudsz egy ilyen helyzetben is vonatkoztatni a nézőtérről érkező impulzusoktól, a nézői reakcióktól? Például a nevetéstől…
Képzeld el, hogy itt kifejezetten zavar. Az, amikor bizonyos részeknél, ahol én nem szeretném, hogy nevessenek, kacarásznak. Miközben meg lehet ezt is érteni, mert egyszerűen van olyan szituáció, amikor az ember annyira zavarban van, hogy a szó szoros értelmében kínjában röhög.
Bodrogi Gyula mondta mindig – és szerintem nagy igazság –, hogy nyilván a nézőnek játsszuk a darabot, de közben Ő egy szereplője is az előadásnak.
Ebben az esetben olyannyira, hogy tényleg a kulcslyukon keresztül figyel. Tehát félre ne érts, nem a néző zavar, hiszen neki játszunk, csak a reakcióitól nehéz elvonatkoztatni úgy, ha közben benne vagy a szerepben, Ő pedig ennyire aktív megfigyelője annak, ami a színpadon történik.
Egy 1949-es darabról beszélünk, ami 2024-ben is nagyon könnyen szólítja meg a nézőt. Miben látod az aktualitását?
Az, hogy egy darab miért kerül elő éppen akkor, amikor előkerül, általában a rendező dolga: hogy a társadalom helyzetére akar vele reflektálni, vagy az egyes ember helyzetére a mai társadalmakban – Magyarországon, Európában, vagy bárhol a világban –, nem tudom. Őszintén nem azért, mert nem merek politikailag állást foglalni ebben, hanem mert engem színészként ez a kérdés nem érdekel. Az érdekel, hogy ezt a történetet Willy Lomanként végigéljem a színpadon – és ha ez benned, vagy másokban megmozgat valamit, azért csak hálás tudok lenni, mert az azt jelenti, hogy valami igazit tudtunk megmutatni.
Lehet, hogy pontosan ettől örökérvényű: hogy az ember szintjén marad, az egyes emberről szól.
És hát ez a folyamatos hazudozás egy nagyon érdekes téma… Abba előbb-utóbb belerokkan az ember.
Az előadás egyik legerősebb pillanata számomra az volt, amikor Biff és Willy összeverekedtek – de nagyon sok jól ható jelenet koncentrálódik az Ő kapcsolatuk köré. Mennyire lehet ezt a fajta kapcsolati dinamikát igazán kimunkálni kollégák között?
Azért nehéz erről beszélni, mert biztosan mindenki máshogy próbál. Én mindjárt az elején szeretek teljesen beleállni ezekbe… Tehát ha tudom, hogy egy nagyon erős konfliktusig kell eljutnunk, akkor a második próbán már elkapom a Tibi (Fehér Tibor) nyakát. Ő pedig van olyan tehetséges, hogy veszi az adást és visszafog – és innentől kezdve már nincs kérdés.
Olyan ez, mint egy csókjelenet: sokkal egyszerűbb mihamarabb túllenni rajta, mint a főpróbáig halogatni. A francokat… Essünk túl rajta rögtön az elején, amikor próbaintenzitásban már ott tartunk – márpedig én mindig teljes gőzzel szeretek próbálni – és onnantól kezdve ez nem jelent többé problémát. Akkor már „csak” arra van szükség, hogy kidolgozzuk, hogyan jutunk el az adott pontig, mi vezet odáig, hogy ez megtörténjen. Ez tulajdonképpen ugyanez a szituáció.
Sokat beszéltünk a nézőkre gyakorolt hatásról, így zárásként engem őszintén érdekelne: melyik volt az a pontja az előadásnak, ami számodra, Stohl András számára a tetőpont volt – a katarzis?
Amikor a darab végén ott állok a színpadon, és csittegni kezdek. Ez a „csitt, csitt, csitt” a darab része – Bíró Bence nagyon jól húzta meg az eredeti Miller-szöveget –, ami először csak Lindának, a feleségemnek (Balsai Móni) szól, de miután megfordulok, ott ülnek a nézők velem szemben… A nézős főpróbán jutott eszembe, hogy ezt tulajdonképpen nekik fogom mondani: „csitt, csitt, csitt, most ne szólaljatok meg”. Az egy jó pillanat volt.
Fotó: Centrál Színház / Horváth Judit
Egy hozzászólás