A Liv S. szerelmei című svájci romantikus drámával ünnepelte a nőket és a nemzetközi nőnapot a Francia Intézet és a Svájci Nagykövetség március 8-án, a 14. Francia Filmfesztivál 10. napján. Az esten, melynek az Uránia adott otthont, minden a nőkről szólt: a film Liv Sándorról, egy igazán izgalmas nőről és az Ő szerelmeinek történetéről mesél, a vetítést pedig egy kérdezz-felelek követte, melynek vendége maga a rendező, a magyar származású – és meglehetősen inspiráló – Anna Luif volt.
A történet középpontjában nem több, és nem kevesebb áll, mint az emberiség történetének egyik legfontosabb kérdése – problémája –, a szerelem. A 38 éves Liv Sándor filmes, egy punk zenekar énekese, és nem mellesleg nem túl szerencsés a szerelemben. Egy, a párjával folytatott komolyabb veszekedést követően nekivág a városnak, hogy kijárja magából a történteket – az egész városon átívelő séta közben pedig számot vet addigi életével és felidézi magában régi kapcsolatait, amelyekben valami valahogy mindig félrement – mindezt pedig kellő mértékű öniróniával fűszerezve végig is narrálja.
A gyönyörű vágóképekkel, kellő mennyiségű humorral és sok-sok megválaszolt-, valamint néhány megválaszolatlan kérdéssel teletűzdelt filmet a rendező bevallása szerint saját története mellett sok-sok, számára kedves nő által megélt helyzetek ihlették. A forgatás körülményeiről, az inspirációról és persze saját megéléseiről beszélgettünk a március 8-i vetítést követően Anna Luiffel.
Érdekes, hogy ez már a harmadik nagyjátékfilmje, miközben az első olyan, amelyik a történetét és a hangvételét tekintve is igazán személyes. A legtöbbször azért ez fordított sorrendben történik: sok rendező kezdi a pályafutását egy „innen jöttem” / „így lettem” filmmel, és később kezd el mások témáihoz nyúlni.
Anna Luif: 27 éves voltam, amikor az első filmemet készítettem – korántsem volt még meg az a filmes tapasztalatom, ami ahhoz szükséges, hogy egy önéletrajzi ihletésű történet esetében az alkotó visszaadja a benne kavargó érzéseket. Azt gondolom, hogy amikor az ember elkezd filmet készíteni, akkor az első néhány év inkább arról szól, hogy gyakorolja a technikát, és minél többet tanuljon, hogy aztán igazán kiforrott stílusban tudjon tovább dolgozni. 40-50 felett azért ez már más.
Szó esett arról, hogy az élete adta az alapinspirációt a forgatókönyvhöz. Ennek tükrében volt az alkotási folyamatnak bármiféle terápiás jellege, esetleg hatása?
Anna Luif: Korábban négy teljes évig jártam terápiába – nem a film kapcsán, vagy a film miatt, de egybeesett a filmkészítés időszakával –, és természetesen a filmkészítésnek is volt egyfajta terápiás hatása. Jó néhány élményt segített feldolgozni, majd helyretenni magamban.
Ez egy nagyon intim történet – nyilván azért, mert személyes élményekből (is) táplálkozik –, sokat vagyunk szinte zavarba ejtően közel a szereplőkhöz. Olykor az az érzése az embernek, hogy egy egyszemélyes filmet néz, miközben nyilván, mint minden mozi, ez is egy közösségi alkotás. Kik voltak a legfontosabb társalkotók?
Anna Luif: Negyven emberrel dolgoztunk együtt a filmen, és őszintén szólva mindenkivel nagyon jó volt a közös munka – az operatőrrel, a vágókkal, a zenészekkel, a stáb minden tagjával. Talán a producerrel különösen… Egy producer egyébként is olyan, mintha a film édesanyja lenne: nagyon fontos szerepet játszik az alkotási folyamatban, és ha nem jó a kémia közte és a rendező között, az a filmen is egyértelműen meglátszik. Én most végre találtam egy olyan kollégát, akivel minden könnyen ment – ez rendkívül fontos volt a forgatás szempontjából. Másfelől nagyon jó volt az együttműködés a színészekkel is, mindannyiukkal öröm volt együtt dolgozni, de mindenképpen kiemelném a főszerepelt játszó Agnès Delachair-t, akinek az alakításába egyenesen szerelmes vagyok. Egyszerűen zseniális volt.
Forrás: port.hu
Magyar szülők gyermekeként Zürichben született, az anyanyelve a svájci német, a film mégis franciául készült el. Miért?
Anna Luif: A forgatókönyvet németül írtam – svájci német dialektusban, mondhatjuk, hogy „zürichiül” –, de egyszerűen nem találtam olyan színészt, olyan Liv-et, aki ebben a dialektusban ezt a szerepet el tudta volna játszani. Ezért döntöttem úgy, hogy nyelvet váltunk: így lett a francia erre a 73 percre nem csak a szerelem, de a film nyelve is.
Ha már szerelem: a 38 éves Liv a film végén kiköt John-nál – de vajon örökre? Hogyan folytatódik a történet?
Anna Luif: Úgy képzelem, Liv ezúttal képes volt megállapodni: tanult annyit az előző kapcsolataiból – amiket a filmben bemutatott nagy séta során tudatosan gondol át és él át újra –, hogy végre ne érezze úgy, hogy menekülnie kell. Most 52 éves és még mindig Johnnal – és egy macskával – él egy kis, zürichi házban. Gyermekük sajnos nem született, de így is boldogok, nagy szerelem az övék, és a kapcsolatuk – a kisebb problémák és a nehéz kezdet ellenére is – abszolút stabilnak mondható. Ahogyan a film végén mondja: meg kell próbálni, ott kell lenni és nem szabad rögtön, az első problémánál elmenekülni – ennek értelmében ez egyszer Ő sem menekült el.
Érthető és logikus válasz, bár a történet folytatása, meg kell mondjam, kissé elszomorít: a film során Luc az, akivel kapcsolatban többször elhangzik, hogy Ő az „igazi”, nagy szerelem. Talán, ha más sorrendben találkozik ezekkel a férfiakkal, minden másként alakul…
Anna Luif: Luc valóban egy nagy-nagy szerelem volt – ahogy John is az – Liv pedig talán örökre sajnálni fogja, hogy annak a kapcsolatnak vége lett, másfelől viszont talán minden úgy történt, ahogy történnie kellett. A filmben minden egyes fejezettel egy kis történetet meséltem, meséltünk el, ami egy spirálhoz hasonló, nagy fejlődéstörténet része: Liv a saját életéről a saját életének köszönhetően tanul.
Találkoznia kellett a Luc előtt és után az életébe toppanó férfiakkal is ahhoz, hogy igazán megismerje saját magát, új dolgokat tanuljon meg magáról, és ahhoz is, hogy le tudja vetkőzni azokat a mintákat, amiket a szüleitől, otthonról hozott és amiket nem szeretett volna tovább cipelni magával, mert a lelke mélyén másra vágyott. Minden úgy jó, ahogy van.
Anna Luif – rendező, forgatókönyvíró
Anna Luif 1972-ben született Zürichben, Svájcban, magyar szülők gyermekeként. 1998-ban filmtudományi diplomát szerzett a Zürichi Művészeti Egyetemen – ahol 2006 óta tanít is –, azóta szabadúszó forgatókönyvíróként és rendezőként dolgozik. Első alkotása, SUMMERTIME (2000) című rövidfilmje több, mint húsz nemzetközi díjat nyert. LITTLE GIRL BLUE című első játékfilmje 2003-ban került a mozikba, miután nagy fesztiválsikert aratott, második nagyjátékfilmje, a MADLY IN LOVE 2010-ben jelent meg, harmadik – és eddig utolsó – játékfilmje, a LIV S. SZERELMEI pedig 2023-ban került bemutatásra.
