Juhász Tibor, az SzFE negyedéves fizikai színházi rendező-és koreográfus szakos hallgatójának első rendezése, a Mithridatész halott? címet viseli, mely a fizikai színház fogalmát új perspektívába helyezve ötvözi a pankráció nyers művészetét és a színház Brechti elidegenítési effektusát, így létrehozva egy drámai, humoros és akrobatikus egyveleget.

Interjú Juhász Tiborral – részletek a Mithridatész halott? című előadásról
Juhász Tibor a darab rendezője a Színház-és Filmművészeti Egyetem Fizikai színházi rendező-és koreográus szakos hallgatója, az elmúlt 4 évet az SZFE falai között tanulással és színjátszással töltötte, melynek gyümölcseként született meg első rendezése a Mithridatész halott? című előadás. Tibor már egészen fiatalon a színészi pálya rögös útjára lépett. Már fiatal tinédzserként színitanodába járt, majd később a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium gyakorlatos színész szakán végezte középiskolás éveit. De ismerős lehet a Tanár című sorozat Mirkójaként, vagy A szomszéd tehene című telenovella Dodójának szerepében is.
Tibor fiatalkora ellenére, nagyon ambiciózus és tehetséges, aki színészként már viszonylag aktív a szakmában. Na de mi a helyzet a rendezéssel? Honnan jött az ihlet? Mi volt a koncepció? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kaptunk választ az interjú során.

Mi volt fő motivációd a Mithridatész halott? rendezése során?
Nekem a legfontosabb motivációm az előadással kapcsolatban egy már több éve, gimnázium óta érlelődő kísérlet volt. Gyerekkorom óta fontos részét képezi az életemnek a sport, azon belül is a küzdősport. Hét évig versenyszerűen birkóztam, azonban versenyezni nem szerettem, annál inkább eddzeni. Rengeteg fegyelmet, kitartást és önuralmat tanultam a szőnyegen töltött évekből, illetve agilitásra és atletikus készségre is szert tettem. Mindemellett amióta az eszemet tudom csodáltam a pankráció intézményét.
Aztán ahogy nőttem, bekerültem a színház világába és kezdett rálátásom lenni a színészet, rendezés bizonyos aspektusaira. Azt állapítottam meg, hogy nagyon jó a pankráció, csodás amit művelnek benne a testükkel fizikailag, de rettentően gyerek cipőben jár a showműsor színházi része. Ezen a gondolati vonalon elindulva jutott eszembe: vajon hogyan lehet felfejleszteni a pankráció drámai, színházi oldalát arra a szintre, amilyen szinten ezekben a showkban a ’’fightingot’’, verekedéseket űzik, ami véleményem szerint élsportolói teljesítmény, de legalább egy kaszkadőr diploma mindenképp járna érte.
Mert ha megnézzük a pankrációt, az valójában olyan, mint egy képes könyv a színházról, ahol tű pontosan és gyermeki egyszerűséggel rajzolódnak ki toposzhelyzetek és jól ismert karakterek a színház, mondák és népmesék világából. A hős elnyeri méltó jutalmát, a gonosz megbűnhődik, a hős elnyeri a lányt, vagy éppen a gonosz győz, ezzel bonyolítva a drámai cselekményt. A legfőbb célom az volt a rendezéssel, hogy ezt a népmesei vonalat felfejlesszem arra a szintre, ahol a verekedést űzik a pankrációban.
Ez nagy kihívás volt számomra, hiszen nem vagyok sem hivatásos kaszkadőr, sem hivatásos pankrátor. Tehát minden, ami az előadásban történik azt saját kútfőmből, elemzések, videó nézések, gyakorlások és a szőnyegen eltöltött évek által tevődik össze.
Szerencsére erős alapokra tettem szert, így biztonságosan tudtam beleugrani az előadás mozgásvilágának kialakításába, amit egy pár hetes mozgástréning előzött meg, ahol birkózást tanítottam a színészeknek, hogy megérezzék milyen érzés erővel egy másik testhez nyúlni, testeket mozgatni, testeket emelni vagy adott esetben dobálni. Ezekután rátértünk a kaszkadőr és pankráció gyakorlatokra, esés-érkezés technikák elsajátítására, hogy a lehető legbiztonságosabban tudjuk kivitelezni az adott mozdulatsorokat. Hogyan tudják összehangolni a mozgásukat, a dobások indítását és megfogását, hol kezdődik a mozdulat, hol ér véget és mindeközben hogyan maradok egyben mindenféle sérülés és gond nélkül.
A próbafolyamat kezdetén fejben már készen voltam az előadás térképével. Mozaikszerűen kitaláltam, hogy melyik jelenetben mi kell történjen mozgásban, képben, koreográfiában. Ez azért volt fontos, mert mindössze négy hetünk volt az előadást bepróbálni, így tudtam, hogy élesben már nem vacakolhatok koncepcionális kérdésekkel, muszáj képben lennem és tudnom, mit akarok, hogy magabiztosan vezethessem a színészeket. A jeleneteken belül viszont érzelmi és színészi játék szempontjából nem szögeztem le előre semmit. Ehhez tudtam, hogy a többiekre lesz szükségem, hogy együtt jussunk el A pontból B pontba, ötvözve a készségeiket, tudásukat és az ötleteinket. Ennek az értelmi és érzelmi hálónak muszáj volt helyben lennie, hogy magabiztosan és biztonsággal tehessük rá a jelenetekre az adott koreográfiákat, és a színészek is tudják, mit-miért csinálnak. Így tudtuk megteremteni az előadás és a jelenetek mélységét, magasságát, a drámaiságát, vagy éppen a humorát, hogy az tű pontosan ott legyen, ahol lennie kell.
A legfontosabb a kísérletezés volt, és hol máshol kísérletezzen az ember, ha nem az egyetemen. Emiatt úgy álltam hozzá, hogyha ez a pankrációs-színházi fúzió nem is működik, ez akkor sem bukás, hanem egy nem sikerült, vagy egy máshogyan sikerült kísérlet, nem bukás, csak nem az az eredmény, amit vártam. Most, jó pár előadással a hátunk mögött, a közönség reakciójából és a visszajelzésekből, illetve a szereplők játékkedvéből ítélve, azt gondolom, hogy sikerült és emiatt rettentő boldog vagyok. És amiatt is, hogy be tudtam vonzani a színészeket és munkatársakat az előadásba, és tudtam őket eléggé motiválni ahhoz, hogy teljes vállszélességgel beleálljanak ebbe az őrültségbe.

Milyen nehézségek gördültek eléd, mint rendező elé?
A nem elegendő külső segítség. Én azt gondolom, hogy életem első rendezése során több ponton- bár nyilván ezt a büszke ember kevésbé vallja be-jót tett volna, ha az osztályfőnökeim többet jelen vannak a próbafolyamat alatt. Amit nem azért nem tettek meg, mert nem hívtam volna őket, hanem egyszerűen nem volt úgy idejük, hogy itt legyenek. Ez mindenképp nehézség volt.
Amikor már három hete benne vagy egy próbafolyamatban, napról napra ugyanazokkal az emberekkel harcoltok, küzdőtök a közös cél érdekében, akkor akarva-akaratlanul elkezd az ember beszűkűltebben látni, kevésbé észrevenni az adott anyag hibáit. Vagy apró helyzetek felett siklik el a figyelme, vagy a nagy egészben bizonytalanodik el. Ilyenkor jót tenne a mesteredtől egy-két észrevétel, bátorító vagy éppen figyelmeztető szó, ami lehet, hogy világokat változtatna meg benned az előadással kapcsolatban, hogy mire érdemes figyelni, milyen irányba érdemes továbbmenni. Nem azt állítom, hogy egyáltalán nem volt ilyen, inkább azt mondom, hogy lehetett volna több. Persze a magárahagyatottságból is rengeteget tanul az ember.
Pozitívnak és motiválónak maradni is nehéz egy ennyire feszített munkatempóban a társulat és a színészek felé. Amit szerintem kötelezően meg kell tennie mindenkinek, aki rendezésre szánja a fejét. Ha téged nem érdekel, akkor nincs értelme csinálni, onnantól kezdve nem várhatod el, hogy őket érdekelje. Muszáj, hogy benned legyen, hogy ezek az emberek számítanak rád. Ez nem is inkább nehézség, mintsem egy fontos szempont, amit szem előtt fogok tartani az elkövetkezendő rendezéseim során.

Mit gondolsz az eddigi pályafutásod során ez a darab, milyen szerepet játszott fejlődés szempontjából?
Életem első rendezése. Jól éreztem magam ebben a szerepkörben. Bebizonyosodott számomra, hogy még van dolgom a rendezéssel, továbbra is szeretném ezt csinálni. Izgalmas a színpad másik oldaláról megtapasztalni a színházat.
Alapjáraton tudom, hogy te elsősorban színészként működsz, most mégis rendezőként láthattunk, melyiket érzed inkább magadénak?
Én azt gondolom, hogy mind a kettő. Bár lehet, hogy ezzel nagyon sokat akarok meríteni. Mind a kettőt nagyon szívesen csinálom. Azt gondolom, hogyha színészként lennék jelen egy próbafolyamatban, amellett nem kezdenék bele egy rendezésbe, mert nem tudnék azonos színtű figyelmet szentelni a két folyamatnak. Emiatt sem szeretnék szerepelni a saját rendezéseimben, bár ebben az előadásban egy sérülés okán már volt rá érkezésem pár alkalommal.
Azt gondolom, hogy amikor alkotok, vagy kifejezek magamból, mint rendezőjént, mint színészként, akkor ahhoz 100% – os energiabedobás kell és nagyon szét tudná vinni a mentális és érzelmi figyelmemet, ha a kettőt egymás mellett, párhuzamosan csinálnám. Akkor kiszámíthatatlanná válna mikor dől rám az egész.
Egyébként az egyetem előtt csak a színészetre összpontosítottam, a harmadrostán jöttem rá, hogy talán több is van bennem és átfogóbban is érdekel a színház.

Mi volt a fő hatás vagy gondolat amit ki akartál váltani a nézőből?
Azt, hogy nem kell a legnagyobb tragédiákat, a legelhasználtabb drámákat tizedjére is felvinni a színre, ahhoz, hogy bevonzunk embereket. És nem kell, hogy a néző önutálattal és rosszulléttel menjen ki az előadás után. És nem kell, hogy teljes letargiába kerüljön, hanem lehet, hogy jobb út, ha bejön, nevet, és jól érzi magát egy előadáson, ami dominánsan operál a humor eszközeivel, miközben talán mégis el tudja gondolkodtatni a körülötte zajló eseményekről, világról. Az volt a fő célom, hogy megnevettetem őket és haza felé elgondolkozzanak, hogy min is nevettem? Valami groteszk érzés kiváltása.
Célod volt az előadás helyzeteinek feszületségeit tompítani oda nem illő elemekkel?
Persze, ellenpontozás. Szerintem egy nagyon effektív eszköz, ha az ember jól használja. Sokszor van az előadásban, lehet, hogy valaki az ízlésének már túl sokszor is, de én nagyon önazonosnak érzem.
Mennyire volt célod reflektálni az egyetem foglalásra?
Megjelenik benne és ez szándékos volt. A szövegkönyvből készült egy verzió augusztusban, amit Ferency Nagy Boglárka írt, aki egyébként az előadás dramaturgja is. De hiányzott belőle egy plusz gerinc, plusz gondolati ív, ami az eredeti drámában nagyon is jelen van. A kívülről kopogtató, terjeszkedő nagyhatalom megjelenítése hiányzott az első verzióból. Ennek megtalálásához-vagyis annak a megtalálásához, hogy nekünk ma, 2024-ben mi ez a terjeszkedő nagyhatalom- nyújtott közeli élményt az egyetem foglalás, és jelenkorunk színházi szakmájának helyzete. Ez ellen küzdünk a mindennapokban az életben, és a színpadon is és minden pillanatban, felkeléstől lefekvésig, fogmosás és cipőkötés közben, amíg el nem fújjuk a gyertyát. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy vannak emberek, akik ugyanígy éreznek. És vannak!

A személyek ikonizálása a társadalom kritika része volt, vagy megjelenik alapból a drámában?
Ez megjelenik az eredeti drámában is, hogy hol válik el az ember és a király mítosza? Hol lép túl a saját legendáján? Ott van még az ember mögötte, vagy végleg eltűnt? Mikor vagyunk hősök? Mikor lépünk túl a hősiességen, az önös érdekeink javára? Meddig bújtatjuk saját gaztetteinket a hősiesség köntösébe? Meddig nyugtatjuk ezzel saját magunkat? Ki a hős? Mi a hős? Szükségünk van egyáltalán hősre? Él-e a hős? És tovább él a legenda a hős nélkül? Mennyit vagy képes beáldozni, azért, hogy hős legyél? Mikor jön el az a pont, hogy felkelsz reggel és szembe köpöd magad a tükörben?
Juhász Tibor kinek köszönheti a sikert?
Ha ez siker, akkor szeretném megköszönni Somfai Barbarának, a gimnáziumi osztályfőnökömnek, és Kriszta néninek az általános iskolai kémia tanáromnak, tőlük nagyon sokat tanultam emberségről. Rába Rolandnak színészmesterségbeli tanításaiért. Horváth Csabának a koreografikus látásmódért. Farkas Zoltán Batyunak, mindenért, amit átadott a saját személyével és létezésével, hogy milyen egy jó pedagógus, és milyen egy csodás táncos. Garamvölgyi Gábor Garamnak, volt birkózóedzőmnek, amiért mindig empátiával fordult felém, apám helyett apám volt, fegyelemre és kitartásra tanított. Édesanyámnak, hogy folyton támogatott. Az egész családomnak, hogy folyton támogattak és mellettem álltak. A csapatnak pedig azért, mert végig hittek és bíztak bennem, hogy velem tartanak ebben az őrült hajszában, ami az életünk, és ami ez az előadás.