Szemtől szemben a világsztárokkal – Interjú Bozi Tibor fotográfussal

41 portréból álló válogatáson keresztül mutatja be Bozi Tibor fotográfus munkásságát a Magyar Zene Háza. A Face to Face néven futó, április 21-ig ingyenesen látogatható pop-up tárlaton – mely a Zene Háza májusban nyíló Dívák és Ikonok című kiállításához kapcsolódik – olyan hazai és nemzetközi sztárok portréit csodálhatjuk meg, mint Azahriah, Péterfy Bori, a Nirvana zenekar, vagy Anthony Kiedis, a Red Hot Chili Peppers frontembere.

Vagány, minden kétséget kizáróan vérprofi, és nem ijed meg akkor sem, ha a legnagyobb sztárokkal kell együtt dolgoznia. Bozi Tibor nevét a szakmában világszerte ismerik, fotóit pedig rendre olyan világlapok közlik, mint a New Yorker, vagy épp a Rolling Stone.  Megkerülhetetlen alakja a portréfotózásnak: ha úgy tetszik, nem csak sztárfotós, de fotós sztár is. A Münchenben élő, magyar származású fotográfus – a zenei élet népszerű portréfotósa – az elmúlt 40 év során számos zenészt és zenekart kapott lencsevégre: sokszor a karrierjük hajnalán, vagy még felfelé ívelő szakaszán, mielőtt világsztárként ünnepelhettük volna őket. Gyakran volt jelen a sztárrá válás pillanatában – és mivel munkái során a személyiséget keresi, így képein nem egyszerűen születendő sztárokat, hanem valódi karaktereket mutatott, mutat meg.  

Björk és Chester Bennington fotója a Face to Face címmel, Bozi Tibor portréfotóiból készített pop-up tárlaton
Részlet a Face to Face kiállításból
Fotó: Magyar Zene Háza/Marozsán János

Az április 21-ig látogatható, Face to Face című tárlaton – melynek kurátora Sz. Szilágyi Gábor és Ligeti DorottyaBozi Tibor munkásságának ezen igen jelentékeny szeletéből kapunk ízelítőt 41 fantasztikus, színes-szagos, szinte élő fotón keresztül.

Olyan nevek, illetve arcok bámulnak vissza ránk a képekről, mint Beyoncé, Cindy Lauper, Anthony Kiedis, Björk, Snoop Dogg, Alice Cooper, Chester Bennington, Péterfy Bori, vagy épp a Puskás Arénát hamarosan három egymást követő napon is megtöltő Azahriah. Még olvasva is zavarba ejtő, nem igaz? Vajon hogy nem jön az ehhez hasonló kihívásoktól zavarba Bozi Tibor? Többek között erről beszélgettünk vele a kiállítás megnyitóját követően – miközben a háttérben alkalomhoz illően többek között Madonna és a La Isla Bonita, vagy Whitney Houston és az I’m every woman szólt.

Évtizedek óta fotózol olykor születendő-, máskor „kész”, világszerte ismert sztárokat, olyanokat, akikhez még autogramot – vagy egy közös fotót – kérni is remegő lábbal lépnek oda az emberek. Honnan ez a bátorság?

Bozi Tibor: Az egész onnan indult, hogy 1987-ben elkezdtem egy német underground zenei újságnak, a Spexnek dolgozni – azelőtt elsősorban színházat fotóztam –, ami nem csak hogy underground volt, de tényleg rengeteg művész, író, popszakmában jártas ember dolgozott nekik. Tulajdonképpen az ottani, kiváló fotós kollégák voltak azok, akik engem ebbe a világba „beleszocializáltak”. Eléggé nyitott ember vagyok – ez már akkoriban is így volt és mostanra sem változott – és szeretem mindenki véleményét legalább meghallgatni. Később persze magam döntöm el, mit tartok belőle használhatónak és mit nem, de szerintem érdemes minden jó tanácsra odafigyelni.  

Én így tanultam meg a Spexnél a kollégáktól – ahogy figyeltem arra, amit mondanak, és arra, ahogyan dolgoznak -, hogy soha ne annak higgyek elsősorban, amit mások mondanak nekem – magukról, vagy az adott helyzetről –, hanem merjek inkább bízni abban, amit én érzek.

Ennek hatására körülbelül 1-2 év alatt, úgy ’87-88-ra kialakult bennem is a „with maximum respect – no respect” hozzáállás, azaz hogy bánj ugyan tisztelettel azzal, akit fotózol – de ne őt tiszteld elsősorban, hanem a munkádat, a közös munkát.

Értem, honnan ered. Mára biztosan szinte „rutinfeladattá” vált, de a kollégáktól kapott útravalóval együtt is nehezen tudom elképzelni, hogy kezdőként sem volt ijesztő ott állni face to face, szemtől szemben ezekkel a sokszor körülrajongott az emberekkel.

Bozi Tibor: Nem volt az, hiszen így mentem neki a feladatnak: hogy aki ott áll veled szemben, az tulajdonképpen egy ugyanolyan ember, mint te magad, nem kell tőle megijedni.

Amikor a ’80-as évek végén elkezdtem a Vogue-nál dolgozni, tulajdonképpen ez volt az én belépőkártyám, hiszen ott rendszeresen dolgoztunk együtt például a királyi család tagjaival – ezekbe a helyzetekbe pedig bátran kellett beleállni.

És először talán meglepődtek azon, hogy nem olyan óvatosan szóltam hozzájuk, mint mások, de 10-15 percen belül látták azt is, hogy szívélyes vagyok, azzal együtt is, hogy én sokakkal ellentétben nem azt mondom, amit Ők hallani akarnak, hanem amit valójában gondolok. Ez a hozzáállás mindig segítette a fotózásokat, úgyhogy ebben a szellemiségben dolgozom azóta is. Persze ezt tökéletesítgettem még például ’91 és 95 között, amikor New Yorkban voltam, de addigra már ismerték a nevem, úgyhogy még bátrabban lehetett ezt csinálni.

Bozi Tibor és  Sz. Szilágyi Gábor a Face to Face kiállítás megnyitóján
Bozi Tibor (balra) és Sz. Szilágyi Gábor a Face to Face tárlat megnyitóján
Fotó: Magyar Zene Háza/Marozsán János

Soha nem volt, akivel nehezen ment a munka azért, mert nem ajnároztad, vagy akár olyan, aki érezhetően sértett volt emiatt?

Bozi Tibor: Nem. Sőt, bármilyen őszintén beszéltem vagy viselkedtem is velük, azért az eredmény mindig magáért beszélt. És amikor azzal szembesültek, akkor mind elégedettek voltak.

Tele van az előcsarnok és az alagsor is fantasztikus képekkel, az ember nem győzi kapkodni a fejét: itt egy világsztár, ott egy másik… Van, akit nagyon szerettél volna fotózni, de valamiért kimaradt, és egy ilyen életmű mellett is azt tudod mondani, hogy sajnálod?

Bozi Tibor: Az egész világon két ilyen ember van – illetve volt. Az egyikük Frank Zappa, vele majdnem sikerült is együtt dolgozni, de éppen 1-2 héttel azelőtt hunyt el – ugye rákbeteg volt –, hogy a fotózás kapcsán kiutaztam volna hozzá Los Angelesbe. A másik ilyen ember, akivel tényleg nagyon szívesen dolgoztam volna, nem is zenész volt: nagyon érdekelt Stephen Hawking és az ő sztorija.

Leginkább az, hogy ül egy ilyen komplex tolókocsiban, egy gépben, és közben az univerzumon gondolkodik.

Őket nagyon szerettem volna fotózni, de őszintén szólva rajtuk kívül nincs igazán más, akiről úgy érzem, „lemaradtam” volna. Különben is nagyon gyorsan változik a világunk, és nehéz eldönteni, ki az, akire két hónap, vagy fél év múlva is kíváncsiak lesznek az emberek – minden az algoritmus körül forog.

Ez téged zavar: az algoritmus, az új trendek, a gyorsan változó világ?

Bozi Tibor: Nem. Az inkább zavar, hogy az én generációmmal kiöregedett, sőt, talán teljesen el is tűnt, tűnik a munkához való hozzáállás egy bizonyos fajtája. Mi a ’80-90-es években – az volt a golden age, a popzene aranykora – kéz a kézben dolgoztunk egymással, minden forrást kihasználtunk, segítettük egymást abban, hogy jobbnál jobb munkák születhessenek meg. Ma inkább azt látom, hogy mindenki mindenki ellen dolgozik: mára inkább az vált jellemzővé, hogy a szakmán belül vetélytársként tekintenek egymásra az emberek és minden lehetőséget kizárólag magunknak szeretnének. Ezzel a hozzáállással én nem tudok azonosulni.

Részlet a Face to Face kiállításból, ami Bozi Tibor fotográfus képeit mutatja be
Részlet a Face to Face kiállításból
Fotó: Magyar Zene Háza/Marozsán János

Bár Bozi Tibor kezdetben mérnöknek tanult Budapesten, hamar kiderült, hogy a fotózás sokkal közelebb áll hozzá, mint a mérnöki tanulmányai. Fiatalon az országváltás mellett döntött: 1988-ben kalandos úton, egy autó csomagtartójában hagyta el Magyarországot. 40 éve tartó karrierje során – mely színházi produkciók fotózásával kezdődött, később pedig a zenei fotózás irányába indult el – dolgozott többek között New Yorkban, Rómában, Barcelonában, vagy Miamiban is.

A 90-es évek elején belekóstolt a divatfotózás világába, ekkor olyan magazinoknak készített képeket, mint a Vogue, az Elle vagy a Harper’s Bazaar. A 90-es évek második felében aztán Münchenben telepedett le, innen Londonban és az Egyesült Államokban működő lemezkiadóknak és magazinoknak dolgozott: olyan zenészek portréit készítette elsősorban, amint Eminem, Björk, a Guns N’ Roses zenekar, vagy Marilyn Manson. Munkái a New Yorker és a Rolling Stone oldalain is rendszeresen jellenek meg.

2 thoughts on “Szemtől szemben a világsztárokkal – Interjú Bozi Tibor fotográfussal

Comments are closed.