Volt szerencsém egy személyes interjút kérni Moldovai Katalintól, az Elfogy a levegő rendezőjétől, akinek legújabb filmje hatalmas sikerrel debütált a Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon.

A Puskin Kávézóban találkoztunk, Moldovai Katalin már várt engem az egyik asztalnál.

Nagyon tetszett a film, köszönés helyett is kis híján kérdéssel indítottam.

Keresünk egy félreeső asztalt az italunkkal, ahova nyugodtan befészkelhetjük magunkat. Katalin derűs és közvetlen. Kellemesen beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Gyakran egymás szavába vágtunk lelkesedésünkben, de sértődés nélkül, annyi gondolat jött fel mindkettőnkben, ahogy boncolgattuk az Elfogy a levegő című nagyjátékfilmjét, az alkotó és lelkes nézője:

Gergő: Nagyon ritka az olyan film, amiben nem találok hibát…

Katalin: Én azért most is ki tudok szűrni benne hibákat – szól közbe, de nem bánom. Tetszik a lelkesedése.

Magamból kiindulva tudom, hogy ha befejezek valamit, azzal soha nem leszek teljesen megelégedve. Te milyen hibát találtál a saját művedben, mit változtatnál meg rajta?

Ha újra kezdhetném a forgatókönyvet, akkor Viktor állapotát jobban felépítettem volna, jobban megmutatnám, mi is játszódik le benne.

Pedig a színészi játék remek volt, a szeme mindent elárul.

Igen, Sándor Soma fantasztikusan játszik, de tudnék hozzáadni még így utólag.

Miért? Valami esetleg nem jött át nekünk?

Úgy érzem, hogy Viktor öngyilkosságának döntését jobban felépíthettük volna a forgatókönyvben. Hiányoztak a részletek, az alapos motiváció.

Hogyan oldanád ezt meg utólag?

Nagyon pici részletekkel, például miután Viktor elmegy a házibuliból még mentünk volna vele egy darabig az utcán és mutatjuk az arcát, vagy még egy jelenet az apával és a fiával, egy beszélgetés. Ilyen kis dolgok hiányoztak ehhez. De sok mindent mondhatnék még, ha lenne elég időnk – magyarázza nevetve. – Az igazgatónő életéből is jó lett volna többet mutatni, az ő magányát, mint egyedülálló nő, akinek mindene a munkája. Ezt szebben is árnyalhattuk volna egy egyszerű képpel, mondjuk, ha otthon mutatjuk meg őt nagy totálban.

Pedig szerintem a szereplők színészi játéka ezt tökéletesen visszatükrözte.

Katalin megnyugszik – Ennek nagyon örülök. Volt egy olyan félelmem, hogy ha túl keveset mutatunk, nem fognak a karakterek megállni a lábukon.

Palóczi Zitával írtuk a forgatókönyvet, ez az első nagy játékfilmünk és hát az első mindig nehéz.

Nagyon nehéznek érezted?

Voltak könnyű pillanataink. Pont a covidos év alatt forgatunk, nagy félelem uralkodott az országban és átjött a feszültség.

Ez érthető, biztosan megnehezítette a dolgotokat a járvány.

A helyszínelést és a castingot igen. A román-magyar határon folyamatosan ingázni nagy manőver volt, mint a 90-es évek előtt. Kaptunk utazási engedélyeket, hogy helyszínt és szereplőket kereshessünk, mert a járvány idején nem lehetett megszervezni, hogy az emberek utazzanak el hozzánk. Mi mentünk el mindenhova. Óriási logisztika volt a háttérben. 30-40 iskolát is végigjártunk.

És hogy-hogy erre a gimnáziumra esett a választás?

Ez passzolt színvilágban a mi elképzeléseinkhez. Először olyan helyet kerestem, ami picit jobban fel van újítva, de végül elengedtem. Ahol dolgoztunk, ott érezni a múltat, egy régi intézményrendszer merevségét, ami tetszett.

Az iskola igazgatója is annyira segítőkész volt. Tudod, hogy megy ez egy forgatáson: megérkezik a stáb, ez kéne, az kéne, folyamatosan improvizálni kell és az igazgató tényleg mindenben partner volt, nagyon hálás vagyok neki.

Maradt bennem egy nagy kérdőjel a film után. A jelenet, amikor Ana egy fehér buszt néz, aminek az oldalára felkerült Michelangelo Ádám Teremtése freskója, a karakter végignézi, ahogy a buszsofőr pont ott nyitja fel a csomagtartót, ahol Isten és Ádám ujja összeérne…

Na, végre valaki megkérdezi! – fakad ki kuncogva, én is jót nevetek magamban.

Töprengtem a jeleneten, lett is pár elméletem, de áruld el kérlek, mit szimbolizál ez a rész?

Pont azért szeretek szimbólumokat használni, mert rengetegféleképpen lehet értelmezni, sok teret ad. A freskó és az ujjak elmozdulása alapvetően azt jelenti a filmben, hogy ott és abban a pillanatban veszíti el a hitét a főszereplő.

Ez lenne a filmben a mélypont?

Több mélypont is volt szerintem – itt mindketten töprengünk kicsit, mélypontok járnak a fejünkben.

Nem illik megkérdezni, de van már következő projekted?

Igen, de nem baj, ha nem mondom el?

Isten ments, dehogy is baj – mondom nevetve.

Annyit elárulok, hogy szeretném a következőt is Erdélyben forgatni, ha összejön.

Esetleg a műfajt megsúgod?

Szeretnék kimozdulni a drámából és elmozdulni a fekete humor irányába. Ki akarom próbálni milyen az, ha mondjuk egy művészfilmet ötvözök egy másik műfajjal, például thrillerrel. Szóval kísérleteznék kicsit, de nem akarok spoilerezni.

Ne is, lepj meg minket.

Elhangzik egy, szerintem súlyos, kérdés a filmben, amit Démény Áronnal mondatsz ki hangosan az osztályteremben az igazgatónő és Viktor édesapja jelenlétében: „Mitől félünk ennyire?”

Igen, igazából ez a film üzenete.

Erre sok válasz létezik, mindenkinek más és más. Neked személy szerint mi a válaszod erre?

Vagyis mitől félek annyira? Azt hiszem ez egzisztenciális félelem. Infláció, háborúk, klímakatasztrófa. Az éghajlatot szerintem már nem is tudjuk befolyásolni, kicsúszott a kezünkből. Ezek a félelmek olyan nagy erejű, felgyűlt feszültséget hordoznak, amit könnyű becsatornázni a társadalom különböző szegmenseibe.

Nem tudom, egy pszichológus erről mit mondana, de én így látom ezt a folyamatot. Az ember elkezdi félteni az életét, a létét, amikor ilyen borzalmas híreket hall, vagy olvas. A gyász folyamata szokott ilyenkor az eszembe jutni, aminek öt lépcsője van és az első lépcsője az a tagadás. Úgy érzem a társadalmunk még csak ebben a szakaszban tart.

És mit gondolsz erre mi a megoldás?

Cselekvővé kéne válnunk, nem csak a politikusoknak, mindenkinek. De ehhez kell egyfajta nyitottság és rengeteg akarat – pillanatnyi csönd támad, amíg vadul sercegek tollammal a papíron és váratlanul felcserélődnek a szerepek. – Neked mi lenne a válaszod? Nagyon kíváncsi vagyok, szerinted mitől félünk ennyire.

Számomra ez az ismeretlentől való félelem. Amit nem ismerünk, attól félünk. Rengeteg új világnézet és ideológia van körülöttünk manapság. A filmben Viktor édesapján, én legalábbis, azt láttam, hogy ő is az ismeretlentől fél. Ha adna egy esélyt arra, hogy megismerje a fiát, mit szeret, mit nem, akkor a félelme elszállna.

Ezt nagyon szépen megfogalmaztad… nem írhatjuk le ezt úgy az interjúban, hogy én mondtam? – nevetünk mindketten. –

Azért jó a filmben ez a kérdés, mert mindenkinek más a válasza rá. Lehet és kell is beszéljünk a félelmeinkről, ezért tetszik nekem a te válaszod.

Igen, ez az egyik legfontosabb pontja a filmnek, hogy a néző ezen elgondolkodjon és meginduljon egyfajta pozitív belső változás. Amikor az ember benne ragad a félelmeiben, akkor megbénul. Soha nem fog tudni cselekedni.

Kifogytunk az időből, váltottunk még néhány szót, aztán mosolyogva elbúcsúztunk. Eltöprengtem a hallottakon. Sok választ kaptam, de mintha több kérdéssel távoztam volna magamban. Pont, mint a sajtóvetítés után. Akkor éreztem csak igazán, hogy Moldovai Katalin mennyire szívből készítette ezt a filmet.