Megbuktak a tárgyalások: Megszólaltak az Operaház dolgozói is

Megtartják a sztrájkot a Magyar Állami Operaház dolgozói március 19-én. Lapunk személyes interjút készített néhány munkavállalóval, akik nevük elhallgatását kérve elmondták, milyen tempót diktál az intézmény.

Február 22-én tette közzé a  Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete (MZTSZ) és az Operaházi Dolgozók Független Szakszervezete (OFDSZ) a sztrájkfelhívást, ami március 19-én 18 órától kezdődik és a béremelés, illetve Kollektív Szerződés megkötéséig tart.

Az elmúlt hetekben többször is tárgyaltak a szakszervezetek az Operaház vezetőségével, eredménytelenül. A vezetőség által február 28-án beígért 19%-os alapbéremelést a munkáltató nem erősítette meg írásban, a dolgozók ehhez fűzött reményét pedig végképp eltörölte a március 13.-ai tárgyalás.

A főigazgató-helyettes asszony a mai tárgyaláson ugyanis elmondta, hogy a fenntartó egy petákot sem hajlandó biztosítani holmi, a megélhetési gondokat legalább kissé mérséklő, munkabéremelésre” – fogalmazott az ODFSZ elnöke közleményében. – „Az Opera pedig saját erőből – hacsak a pince mély kútjában váratlanul nem tör fel olaj – képtelen az elfogadható bérfejlesztéshez szükséges forrást fakasztani.

A Kollektív Szerződés megkötésének esélye is csekély, mivel a vezetőség és a dolgozók álláspontja továbbra is távol vannak egymástól.

Bárány Balázs, az ODFSZ elnöke, megkeresésünkre összefoglalta a helyzetet:

Ókovács Szilveszter azt nem vitatja, hogy a követelések abszolút érthetőek, de a fenntartó a teljes költségvetést sem hagyta jóvá, nemhogy a béremelést. Szomorúak vagyunk emiatt, megértjük, de ez ellen ő is tehetne és létrehozhatna a dolgozókkal egy szövetséget. Ez nagy bátorság lenne a részéről. Kaptunk egy tervezetet a Kollektív Szerződésről tőlük, de az tartalmában közel sincs ahhoz, amire szükség lenne, úgy hogy elkerülhetetlennek látom a sztrájkot. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy visszalépjünk, mert nem csak a béremelés fontos téma, hanem a tarthatatlan munkakörülmények javítása is. Mentálisan és fizikálisan is le van terhelve a társulat, a beosztás kiszámíthatatlan, a dolgozók nem tudnak előre tervezni, a családjukkal lenni, a magánéletük megy rá a munkára. Erre lehet mondani, hogy ezt a dolgozók vállalták, de lehetne segíteni is a helyzeten. Amit mi követelünk, azt a józan ész diktálja.

A probléma az, hogy a főigazgató öntörvényűen működteti a színházát. A büfébotrány csak egy példa erre. Hozott egy döntést, amiben nem volt helye vitának és végre valaki felállt és azt mondta: ebben nem vesz részt.

Ha most leküzdi a félelmét a társulat, akkor hiszem, hogy sikerül a változást elérni. Nem kell attól tartani, hogy a sztrájkolók megítélése negatív irányba hajlik majd. Erre soha nem volt példa, soha senkit nem fenyegettek még meg. Ez csak egy folyosói pletyka, amivel a dolgozók rémisztgetik egymást. „

Megkérdeztük az Operaház egyik énekkari tagját is, mi a véleménye a jelenlegi helyzetről.

„Tervezhetetlen az életünk, nem egy normális, színházi munkarendben dolgozunk. Egy orvosi vizsgálatot, vagy családi programot nem lehet előre betervezni, maximum két héttel előre, de az is változhat. Régen a hétfő fix szabadnap volt. Erre a napra legalább tervezhettél. Ma már ez sincsen, ahogy nyári üzemszünet sem. Minden színházban van, kivéve az Operaházat.

Az éves szabadságok kiadása pedig nonszensz. Hét nappal rendelkezhetsz, tizennégy egybefüggőt kötelező kiadnia a munkáltatónak, a többi szabadnapod szétdobálják, aminek az a következménye, hogy nem pihened ki magad rendesen, vagy épp próbáról maradsz le, – hacsak a szabadságod alatt nem gyakorolsz otthon – ami a minőség rovására megy, vagy az előadáson nem leszel ott és akkor pénztől esel el.

Eluralkodott egyfajta szakmai igénytelenség. Egy premierre anno hat héten át készültünk. Erre most esélyünk sincs, össze kell csapnunk a munkánk. A szűkös betanulási idő miatt kizárólag a lelkiismeretünkön múlik a felkészültség, például azzal, hogy hazavisszük a munkát és szabadidőnkben is tanuljuk a darabot.

Ilyen a Magyar Állami Operagyár.

Ókovács Szilveszter csak a számokkal dobálózik, de vannak szégyenteljes pillanatok: amikor egy hat-nyolc évvel ezelőtt játszott darabot kell feleleveníteni, miközben tanulod az újat is, előfordul, hogy a hajtás következtében elfelejted a szöveget. De ez nem számít odafent, lényeg, hogy hangosak vagyunk.

Fizetéseket tekintve, ha az adott óraszámot nézzük, a Nemzeti Énekkar, a Nemzeti Filharmonikusok énekkara, de még a Honvéd énekkar is jobban keres, és nem szakad meg ennyire. Utóbbi heti 1-2 fellépéssel megkeresi a mi alapbérünket. Sokan átmentek tőlünk a Honvédbe, nem is vágynak vissza.”

Az Operaház 2021-ben 20%-ot, majd 2023-ban 10% átlagos fizetésemelést adott a dolgozóknak, azonban ez az összeg, a munkavállalók szerint, már 2021-ben is évekkel el volt késve, a 10%-ot már meg sem lehetett érezni a fizetéseken az infláció miatt. 

A dolgozók bérének romlása és az egyre zsúfoltabb évadok a végkimerülés felé sodorják lassan a társulatot, akik munkaszeretetét, úgy fest, a vezetőség ki is használja.

„A minisztérium csak megvonja a vállát és újra kinevezi azt, aki nem tartja be a Munka Törvénykönyv szabályait. – mondta a zenekar egy másik tagja is. – Mi nem kérünk mást, csakhogy tartsa be ezeket a szabályokat. Például a pihenőidők esetében. A napi pihenőidőnk 11 óra. Ha este 10-kor van vége egy előadásnak, reggel 8 órakor nem indulhatna busz egy vidéki turnéra.

Mi is az előadásokért vagyunk, de az ehhez szükséges körülmények nincsenek biztosítva. Napi 8 órán keresztül nem lehet próbálni Richard Strausst, vagy Wagnert. Hiába van leírva, hogy 12 órás munkaidő keretben dolgozhatunk, nem lehet ennyi időn keresztül tartani egy hangszert és minden egyes másodpercben koncentrálni. Másfél óra után kapunk húsz perc szünetet, négy óra után tíz percet. Ráadásul napi 2 óra felkészülési időt is biztosítaniuk kellene a gyakorlásra, de ilyen munkamennyiség mellett ez sokszor kivitelezhetetlen. Nem mellesleg mi is emberek vagyunk, nekünk is van családunk.

Aki színházba megy dolgozni eleve tudja, hogy nem lesz se Karácsonya, se Húsvétja, de nekünk sokszor egybefüggő hétvégénk sincs hónapokon keresztül. Hol van ez kompenzálva? Az biztos, hogy nem a fizetésben.

A próbaterv heti rendszerességű változása miatt a pihenőnapok is kiszámíthatatlanok, orvoshoz sem tudunk eljutni. Ezt látják a Zenekari Irodán és próbálnak is nekünk segíteni, de sokszor nem tudnak. A mi munkánk hatalmas elkötelezettséget kíván, de a szakma megbecsülése egyre csökken. A fúvós zenészektől még a szakmai nyugdíjat is elvették például, a balettosoknak meghagyták.

Egy szimfonikus zenekar egy hétig próbál, majd előadja a bepróbált műsort. Mi akár 4-5 operát is játszunk egy héten és szinten kell tartanunk a tudásunkat. Imádom, amit csinálok, ahogy az egész zenekar is, nekünk ez az életünk, de pontosan ezt használja ki a vezetőség. Egy zenész az utolsó leheletéig is ezzel akar foglalkozni. Aki 6 éves kora óta, iszonyatos sok szűrőn átjutva, hangszeren játszik, csak mély elhivatottsággal juthat el idáig.

Nem vagyok Ókovács Szilveszter ellen, szerintem ő egy rátermett vezető és megvan a szakmai képessége, hogy irányítsa az Operaházat, de az elmúlt években autokratává vált. Mintha eltávolodott volna tőlünk, mintha már csak a számok számítanának neki. Ráadásul a vezetőséggel való párbeszédünk a Művészeti Tanács kifullasztásával teljesen megszűnt.

A tudásunk legjavát adjuk, de belerokkanunk közben. És hiába elismerés a Magyar Állami Operaháznál dolgozni, ha közben más zenekaroknál többet fizetnek. A zenészeink elvándorlása más együttesekhez művészi, vagy finansziális okok miatt már évekkel ezelőtt megkezdődött sajnos. A reálbérünk értéke évek óta csökken. Amire szükségünk lenne: kiszámítható munkarend, tisztességes bánásmód és méltó fizetés.”

A színfalak mögött dolgozó Színpadi Műszak munkatársaira is komoly teher nehezedik az Operaházban. Sem elegendő idő, sem megfelelő létszám, de elég hely sincs már a produkciók biztonságos kivitelezéséhez.

„Magasak az igények, de az ezért járó tisztes juttatás csekély. A Kollektív Szerződés kimondaná, hogy az inflációhoz mérten legyen a béremelésünk is, így az nem értéktelenedne el és az üzemszünetet is visszakaphatnánk – magyarázza a műszak egyik munkatársa. – Évről-évre egyre több és több előadást tartunk, nem beszélve a próbákról. Amikor még volt üzemszünet, akkor kaptunk rendes béremelést is, milyen érdekes (?) és még pihenni is tudtunk, mindez az akkori Kollektív Szerződésnek is köszönhető. Most 5-6 különböző helyszínen próbálunk 8-10 darabot és még ott a színpad is. Az embereknek szüksége van a pihenésre és a feltöltődésre. Lehetetlen így törvényes beosztásokat írni.

Méreteiben gigantikus darabokat vásárol az Operaház, de a vezetőséget nem érdekli, ez hogyan befolyásolja a műszak életét. Őrült évadtervet adunk ki, amiről szintén nem kérdez senkit a főigazgató úr, hogy működőképes-e. Szimplán csak elvárja, hogy oldjuk meg.

A raktárhelyek sincsenek olyan állapotban, hogy azok bármire is alkalmasak legyenek. Mindegyik tele van vagy ázik, vagy penészes, de folyamatosan jönnek az újabb premierek hatalmas díszlettel. A folyósokon el se lehet férni a díszletelemektől, kellékektől és jelmezektől. Hunyadi, Mayerling és Don Giovanni megy párhuzamosan most is, logisztikailag ez megoldhatatlan.

A főigazgató meg évek óta fáradozik azon, hogy növelje a bevételeket, illetve csökkentse a kiadásokat. Ebből mi csak annyit érzékelünk, hogy több a rendezvény, több a kiskoncert, több a plusz munkánk is. A fizetésünk reálértéke nem nőtt, ha valamikor kaptunk is beremélést, akkor azért el is vettek valamit, gondolok itt a TÉR pénzekre. A Teljesítményértékelési rendszer alapgondolata az volt, hogy ha teljesítjük a közvetlen vezetőnk által meghatározott feladatokat adott évben, akkor kapunk egy plusz havi fizetést. Természetesen nem így lett. A szerencsésebbek kaptak év végén plusz pénzt, de az is csak a bérük 20%-a volt. Senki sincs előrébb ezzel a rendszerrel sem.

A kiadások csökkentését is érdekesen igyekezett a vezetőség megoldani. A takarítóknak például megmondták, hogy nem szabad kéztörlőket kihelyezniük spórolás miatt. Ebből tavaly dorgálás is lett, valaki véletlenül kéztörlőt mert kihelyezni az egyik mosdóban. Ironikus.

Kemény éveken vagyunk túl és nincs megállás, nincs pihenés. Ezeknek egy idő után lesz fizikai nyoma, maradandó sérülések, de legyintenek rá odafent. Van, akivel már hónapok óta nem találkoztunk, mert baleset történt vele a színpadon.

Tapasztaljuk a következményeit ennek az embertelen iramnak, amit megkövetel Ókovács Szilveszter mindenkitől.”