“Aki szeretne velünk egy jót bulizni, annak szól a zenénk.” – Interjú Báthori Benivel, a Duckshell basszusgitárosával

Már 2017 óta együtt zenélnek, de még mindig nem fogytak ki az ötletekből és a tervekből: sőt, nemrég bemutatott legújabb lemezük – a hosszított/magasított – alapján úgy tűnik, most vannak csak igazán elemükben. Báthori Benivel, a Duckshell basszusgitárosával beszélgettünk a zenekar történetéről, legvadabb sztorijaikról, alkotási folyamataikról, és a távlati tervekről.

A Duckshell 2017-ben indult. A kezdetektől a zenekar tagja vagy?

Beni: A Duckshellben igen, de igazából van ennek egy előtörténete. Volt ezelőtt a fiúknak egy másik, gimis zenekaruk, a Djüm Djüm, amiben én még nem voltam benne, de jártam a koncertjeikre, és összehaverkodtunk a budapesti éjszakában. Aztán amikor az a zenekar 2017-ben feloszlott, akkor csatlakoztam én, meg lett egy új dobos is, aki azóta már nincs, most Koncsecskó Peti dobol, csatlakozott hozzánk Bujdosó Áron trombitálni, és Pecze Ádi, a többiek pedig fixen vannak: Muzslai Beni, Francisco – Beni öccse –, Perecz Árpi, Lehoczki Ágoston. Így vagyunk nyolcan.

Amikor ’17-ben a Djüm Djüm feloszlott, és megalakult a Duckshell, akkor teljesen új lapot kezdtetek, vagy azt akarták a srácok továbbvinni, ami ott elkezdődött, csak kicsit más formában, részben új emberekkel?

Beni: Igazából azt mondanám, hogy a nulláról kezdtük: nem játszottunk egy régi számot sem, és zeneileg is más irányt vett a dolog. Korábban is elég vidám, vibeolgatós volt az egész, de ott eléggé felpörgött, még bulizósabbá vált: picit felgyorsítottuk a zenét, és a színpadi jelenlét is extrémebb lett. És hát teljesen új szövegek, teljesen új dalok. Egyébként az első évben még nem is volt elég számunk, és koncertből is összesen három darab volt azon a nyáron, úgyhogy elindultunk egy utcazene turnéra Nyugat-Európa irányába. Két hétig utcazenélésből éltünk, eljutottunk egészen Barcelonáig. Ez azért elég meghatározó indítása volt az egész zenekarnak.

Mint egy jó kis csapatépítő.

Beni: Olyan volt, igen. Ott eléggé összekovácsolódott a banda, meg azért azt is megtanultuk, hogy bárhol, bármilyen körülmények között meg kell tudni csinálni a bulit. Mert amikor kiállsz a térre, ott elég szarul is meg lehet szólalni egyébként – nekünk elég kezdetlegesek voltak az eszközeink, és az is egy küzdelem volt, hogy legyen áramunk. Magunkra szedtünk egyfajta rutint, és miután hazatértünk, már jól ment a dolog a színpadokon is.

Van erről a két hétről kedvenc emléked, olyasmi, ami a Duckshell, mint zenekar szempontjából szerinted különösen meghatározó volt? Vagy kérdezzem inkább azt, hogy emlékszel-e bármire?

Beni: Emlékszem, persze, mert utólag megnéztem a videót, ami az utazásról készült. Nem, viccelek, persze hogy emlékszem, csak rengeteg élményt szereztünk, nehéz kiemelni egyet. Eltöltöttünk például pár napot Barcelonában, ott nagy bulikat csináltunk esténként. Éjjel háromkor érkeztünk meg a városba, és egy telihold-ünnepbe csöppentünk bele a parton, ahol mindenki mindenféle hangszeren játszott. Mi csak kiültünk sangriázni a homokba, mellettünk pedig mindenféle szerzet közösen jamelt.

Mi elmentünk aludni, de néhányan a zenekarból ott maradtak zenélni, és még reggel is ott nyomták, mikor mi felkeltünk… Full crazy volt az egész.

Az utazás utolsó szakaszát viszont eléggé meghatározta, hogy az egyik nagyon jól sikerült koncertünk után vettünk egy üveg rumot – mert végre volt pénzünk –, azt iszogattuk, és sajnos a sofőrünk is piált velünk, úgyhogy amikor elindultunk, hogy keressünk valami szállást a parton, lekapcsoltak a rendőrök. Elkobozták a verdát, meg a hangszereinket is, mert azok fenn voltak egy tetőboxban, és bárhogy könyörögtünk, egyszerűen nem akarták elengedni a büntetést, úgyhogy ott maradtunk a hangszereink és a kocsi nélkül Barcelonában. Két napunk ment rá, hogy visszaszerezzük, addig nem is tudtunk zenélni, úgyhogy konkrétan csöveztünk, tarháltunk, mert ráadásul a nagy káoszban véletlenül bent hagytunk egy bankkártyát is egy bankautomatában, szóval még csak kártyánk sem volt, hogy fizessünk. Végül azért visszakaptuk a verdát, és egyenesen hazazúztunk.

Úgy hangzik, mint életetek legjobb utazása.

Beni: A vége kicsit necces volt, de ha úgy lenne, simán beadnám még egyszer. Sőt, a következő évben be is adtuk. Akkor már volt két hivatalos koncertünk is, azok között utcazenéltünk.

Azóta pedig egyre csak nőttök, úgyhogy muszáj, hogy valamit tisztázzunk. Ha te szerkesztenéd a Duckshell Wikipédia oldalát…

Beni: Nincs Wikipédia oldalunk.

De, képzeld, van!

Beni: Komolyan? Úristen, valaki csinált nekünk egy Wikipédia oldalt? Kemény!

Bizony. Szóval, ha te szerkesztenéd a létező Wikipédia oldalatokat, hogyan fognád meg a stílusotokat? Mit írnál, miben utaztok?

Beni: Amúgy már 7 éve rendszeresen nagyon sokat gondolkozunk azon, hogy mit mondjunk, amikor ezt megkérdezik, mert a mi zenénkben elég sok stílus keveredik.

Anno mindig multilingvisztikus sunshine-punkot mondtunk: multilingvisztikus, mert több nyelven éneklünk – akkoriban voltak még angol dalok is, mostanra inkább a magyar és a portugál vonal maradt meg –, és sunshine-punk, mert igazából zúzós-, de nem klasszikus punk zenét játszunk.

Van benne két fúvós, meg különböző balkáni témák, úgyhogy, ha egy tág megnevezést akarnék mondani, azt mondanám, hogy világzene. Nagyon sok műfajból próbáljuk egyébként összegyúrni, de a két fő vonal a brazilos és a balkáni irány. Van két félig brazil tagunk, Beni és Csicsi (Muzslai Beni és Muzslai Francisco – a szerk.), ők hozzák a latinosabb, szambásabb, brazilosabb zenei stílusjegyeket, mi, többiek pedig inkább a balkán muzsikát – miközben meg ezerfélék vagyunk zeneileg.

Most már elég sok koncert van mögöttetek, és van egy folyamatosan növekvő rajongóbázisotok. Kinek szólnak a Duckshell dalai?

Beni: Igazából mindenkinek, aki meghallgatja őket, és akinek örömet okoznak. Többnyire elég fiatal a közönségünk, de egyébként most nemrég volt lemezbemutatónk, és ott pont annak örültünk nagyon, hogy azt láttuk, hogy bár az első sorokban nagyon sok a fiatal, de hátul azért ott voltak a szüleink, és a kettő közötti generáció is megmutatta magát.  

Nem is nagyon akarjátok ezt ráhúzni egy rétegre, ugye?

Beni: Nem. Aki szeretne velünk egy jót bulizni, annak szól a zenénk.

Nyolcan vagytok jelenleg a bandában. Ekkora létszámnál már felmerül a kérdés, hogy hogyan néznek ki a munkafolyamataitok? Van egyetlen ember, aki az egészet nagyon szigorúan összefogja, vagy teljesen nyitott a dolog?

Beni: Az van, hogy ez egy ilyen kb. két frontemberes zenekar, de a számok közösen íródnak. Az esetek többségében Beni, vagy Árpi hoz le egy szöveget, vagy egy akkordkört – vagy valamit, bármit, amiből ki lehet indulni -, de volt már olyan is, hogy Áron hozott egy fúvóstémát, és abból alakult ki valami, vagy az új lemezünkön van Ágostonnak is egy száma, úgyhogy igazából bárki dobhat be ötletet. Ez az első lépés, onnantól pedig mindig közösen szoktuk megírni a számokat.

Egyébként azt azért hozzátenném, hogy ez nem biztos, hogy egy hatékony módszer.

Mindenki próbálja hozzátenni a magáét, de ugye mondtam, hogy azért mind kicsit más zenei világból jövünk, ami egyrészt tök jó, mert ezek a különbségek valahogy mind beépülnek a dologba, másrészt viszont sokszor nagyon nehéz dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy pontosan milyen irányba megyünk. Ami nagyon jó, hogy mindig megvan a kölcsönös tisztelet, el tudunk engedni egy-egy saját ötletet, ha szükséges, úgyhogy soha nincsenek ebből viták. Egyébként másból sem.

A kultúrának van egy elég erős közösségformáló ereje, nektek pedig vannak elég kritikus hangvételű számaitok – mondjuk a legutolsó lemezről a Wicsor, ami nagyon erős, szókimondó kis dal lett. Van emögött egyfajta felelősségtudat, vagy csak kirakjátok, ami bennetek van, függetlenül attól, hogy az milyen jellegű téma?

Beni: Inkább az van, hogy kirakjuk, ami bennünk van: arról írunk zenét, és arról fognak szólni a szövegeink, amik személyesen, vagy zenekarként érintenek minket. Ha ennyire átpolitizált az ország, ahol élsz, akkor művészként nem szabad félni az aktuális dolgok feldolgozásától. Szerintünk nem para foglalkozni politikai témákkal, szóval mi biztosan nem fogjuk magunkat félelemből cenzúrázni. Szerencsére egyelőre úgy tűnik, hogy ez nem is szükséges.

Mi volt az eddigi kedvenc bulid, vagy momentumod a Duckshell életéből?

Beni: Ez mindig változik, mert szerencsére mindig jönnek újak. A legfrissebb élmény az a lemezbemutatónk, ami egy nagyon hosszú folyamatnak volt a megkoronázása, és nagyon sok ember eljött a Deák térre, úgyhogy talán azt mondanám. Vagy, ha említhetek egy másikat is, nekem talán a legjobban a Várkonyi Csibészekkel közös buli dobogtatta meg a szívem – abból rögtön kettő is volt: egy nagy, sok emberes koncert a Kobuciban, és egy másik, egy kisebb helyi fesztiválon. Zenélni mindkét helyen ugyanolyan kurva jó volt velük, de az nyilván még jobban felvillanyozott, hogy ezt meg is tudtuk mutatni mondjuk 400-500 embernek. A kisrácokkal együtt muzsikálni pedig életre szóló élmény volt.

Úgy zenélnek, egytől egyig, hogy egyetlen emberük négy hangszeren jobban muzsikál, mint te a sajátodon, közben meg a második koncert után Dominik, az énekesük – aki egy elképesztően tehetséges zenész, pedig még csak most töltötte a 18-at – azt mondta nekem, hogy ez élete legjobb élménye volt.

Én csak néztem rá, hogy „bazdmeg, hát te zenélsz úgy, hogy mindjárt leszakad az ég”. Valószínűleg az történt, hogy jól kiegészítettük egymást, és ezt éreztük mindannyian.

Van nagy álmotok: akár egy helyszín, vagy egy kollab, amire nagyon vágytok?

Beni: Van, és ez egyébként épp ma válik valóra.  Egy hosszú, háromórás közös koncertünk lesz a Besh o droM zenekarral, ahol felváltva fogunk számokat játszani – 3-4-et mi, aztán másik 3-4-et ők –, és egy csomó vendéget hívtunk, olyan neveket például, mint Másik János, Kollár-Klemencz László, Saiid, vagy Busa Pista… Velük külön-külön egy színpadon állni is bakancslistás, de így, többükkel egyszerre… Persze lehet mondani még nagyobbat, ami még nem történt meg, mondjuk egy Manu Chaoval, vagy egy Dubioza Kolektivvel együtt zenélni – ezek olyasmik, amikre talán nem a közeljövőben fog sor kerülni, de hátha egyszer összejönnek.

Szoktatok arról beszélgetni, hogy mik a távlati tervek, vagy csak zenéltek, és ez most így jó?

Beni: Kocsmázás közben egymás között igen, persze, de komolyabban több évre előre gondolkodni talán nem is éri meg: inkább mindig a következő lépésre figyelünk.  Azért jó néha rajta elflesselgetni, hogy majd lehet, hogy három év múlva megcsinálunk egy Budapest Parkot. Közben meg mi egy kiadónál vagyunk a Jazzboisszal, és ők meg azt mondják, hogy inkább arra mennek rá, hogy a világon bárhol meg tudjanak csinálni két-, három-, négyszáz embert. Ha belegondolsz, ez mennyivel több, mint tízezer ember a Parkban?! Meg talán kicsit izgibb is.

Mi egyébként is mindig két irányba gondolkoztunk: itthon és külföldön is jó lenne eljutni valahova.

Amúgy elég sok helyre el is jutottunk már Európán belül, sőt, tavalyelőtt jártunk Ázsiában is – bár csak Isztambul ázsiai részén. Most meghívást kaptunk az isztambuli Jazz Fesztiválra, és kint leszünk egy egész nagy francia fesztiválon is, az óceán partján, tehát igazából Európa két végén már idén biztosan ott leszünk.

Lassan tényleg körbejárjátok Európát.

Beni: Részben erről szólnak a dalaink is.

Van kedvenc számod? Mármint persze a Duckshelltől.

Beni: Mindig az, amin éppen dolgozunk. Az egy jó jel, hogyha napokra a dallamtapadásom lesz egy-egy számtól, amit próbálunk, vagy gyúrunk. Egyébként koncerten most épp a botoló a kedvencem, de a zapzarapot is nagyon bírom. Mr. Tzatziki amúgy is régi haverom, nagyon örülök, hogy sikerült leigazolni egy feat-re.

Hogy a Duckshell milyen gyorsan veszi be Európát, az a jövő zenéje. Annyi biztos, hogy Magyarországon egyre népszerűbbek – és nem ok nélkül. Ha nem szeretnél lemaradni sokszínű zenei tevékenységükről, és a saját bőrödön tapasztalnád meg, mit is takar a multilingvisztikus sunshine-pop (vagy “egyszerűen” a világzene), kövesd a bandát a legnagyobb zenei megosztókon és social media felületeken, és látogass el közelgő koncertjeik egyikére: akár a ma a Bakáts téren megrendezésre kerülő, Besh o droM-mal közös bulira!